Történelmi múltunk jeles napjairól ma már sokat tudunk; annál kevesebbet az „ünnepeket érlelő” hétköznapokról, a szürkének nevezett tömeg, a nép életéről. Arról az életről, amelyről oly sajátosan, de híven vallanak az elkövetett bűnök és az elszenvedett büntetések. A szerző, a felvilágosult abszolutizmus időszakának kiváló kutatója a korabeli rabtabellák alapján ad lenyűgözően érdekes képet a XVIII. század végi bűnesetekről s az igazságszolgáltatás korántsem egységes és következetes működéséről. Megtudhatjuk, kik és miért „időztek” hosszabb-rövidebb ideig a megyék vagy városok börtöneiben, milyen bűn-cselekmények voltak a leggyakoribbak, hogyan változott vidékenként egyes bűntettek megítélése, a büntetések módja és mértéke.
Ez az alapvető jelentőségű munka szinte egyedülálló vállalkozás a magyar jogtörté-netírásban. Olyan könyv, melyet haszonnal és élvezettel forgathat szakember és laikus egyaránt.

A korabeli visszaemlékezéseket olvasva nem lehet kétségünk arról, hogy az első bécsi döntés az ott élő magyarok számára talán életük legboldogabb pillanatai közé tartozott. A visszacsatolás (hiszen mi, magyarok így nevezzük meg ezt az eseményt) főszereplői, vagyis maguk a visszacsatolt magyarok és szlovákok (ők persze korántsem voltak olyan boldogok) azonban – hiszen 1945 után ez nem volt ildomos – sohasem beszlétek túl sokat arról, mit is éltek át azokban a napokban. Szerencsére korabeli kiadványokban, asztalfiókokban, később kiadott kötetekben mégis fellelhetők 1938 őszi napjainak lenyomatai: szövegek és fotók. Ezekből nyújtunk most át az olvasóknak egy csokorra valót, amely talán 8 évtizeddel a történtek után is átélhetővé teszi az akkori történéseket.

Pulszky Ferenc (1814-1897) negyedszázadon át volt a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, és ott bábáskodott a korszakban létrejött többi múzeum megalapításánál. De Pulszky Ferenc sokkal több volt, mint a Magyar Nemzeti Múzeum talán legjelentősebb igazgatója, ő volt a dualizmus „kultúrpápája”.Önéletrajzának 2. kötete a 1948 forradalom alatti időket idézi fel.