A XVIII. század a gyakran fellángoló dinasztikus háborúk kora. Az új hadművészeti elveken szerveződő, nagy létszámú állandó hadseregekben megjelenik a huszárság, mint csapatnem. Meghonosítói mindenütt főleg magyarok, akiket egyrészt az emigráció kényszerűsége juttatott idegen földre, másokat a kalandvágy és a katonai karrier lehetősége csábított.
A század háborúit három katonanemzedék harcolja végig idegen hadakban. Róluk szól e kötet, akik méltatlanul kívülre kerültek az itthoni hadtörténetírás látóköréből. Emléküket, kimagasló katonai erényeiket a „választott” haza ma is számon tartja. Tegyük ezt mi is.

II. Rákóczi György, amidőn 1648-ban apja örökébe lépett, egy politikailag és gazdaságilag megizmosodott, nagyhatalomszámba menő ország uralkodója lett. Kezdetben úgy látszott, mintha a fiatal fejedelem apja szellemében munkálkodna s a megkezdett mű továbbépítését választotta volna élete céljául. Óvatos, körültekintő politikát folytat, jogi és katonaügyi szervezést végez. Később azonban elragadja a nagyravágyás, meg akarja szerezni a lengyel koronát. Gondos diplomáciai előkészítés, hosszas megfontolás után megköti a szerencsétlen svéd szövetséget. A lengyel hadjárat jelenti a fordulópontot nemcsak II. Rákóczi György pályafutásában, de az erdélyi fejedelemség történetében is. ; A sorozat szerkezstője Szekfű Gyula.

„A helyzet éppenséggel úgy néz ki, hogy bár Jászi mindig »elébe dolgozott a jövőnek«, a. megvalósult jövő nem siet Jászít követni. A dunai szövetkezés és patriotizmus eszméje – ha jóakarattal mérlegeljük esélyeit – éppoly irreális és illuzórikus, mint az első és a második világháború után volt. Valószínűleg minden reálpolitikus és reálpolitológus így is minősíti. A történész azonban nem állíthatja, hogy csupán a megvalósult és a biztosan megvalósítható az egyetlen realitás. A ma esélytelen, irreális lehetőség is a történelmi alternatívák közé tartozik.”