Kheopsz-piramissal, mondhatni, egykorú a megépítésével kapcsolatos rejtély. Mert hát mit is tudunk eme irdatlan tömegű alkotásról? Nem igazán sokat… Történelemkönyveink szerint KHEOPSZ (az egyiptomiaknál Khufu) a negyedik dinasztia jeles uralkodója Kr. e. 3100 táján élt. A nagy fáraóról elnevezett piramis a korabeli előkelőségek számára épült temetőváros közepén helyezekedik el. Régóta és sokan keresik a monumentális építmény megalkotásának lehetséges módozatait. Az általában vizsgált építési modellek legtöbbjéről azonban elmondható, hogy azok sem nem valószerűek, sem nem eléggé hatékonyak, valamint nem is igazán „egyiptomiasak”.
Ez a könyv a nagysikerű és igen népszerű kutatók lebilincselő nyomozását örökítik meg, amelyek témája a Kheopsz-piramis építése. Az általuk bemutatott egyszerű, kötélcsigás megoldás „lebontja” a készülő piramis köré rakott állítólagos rámpákat, és „elküldi” az építkezés helyszínéről a történészek által eddig feltételezett százezrek túlnyomó többségét. E mű nem kevesebbet bizonyít, mint azt, hogy alig hétezer ember is felépíthette a világ egyik legnagyobb csodájának tartott fantasztikus kőmonstrumot. A könyv az építés műszaki érdekességei mellett újszerűen elemzi és értékeli a hatalmas sziklagúla elkészítésének lehetséges idejét, valamint célját is.

A történetírást mindig sokkal jobban foglalkoztatja a kezdeteknek a kérdése, mint a hanyatlásé és a bukásé. Bármilyen korszakról van is szó, azt szoktuk vizsgálni, hogy mit ígér a következő korszaknak. Hérodotosz óta, sőt már régebbtől fova, a családok, a nemzetek, a királyságok, a társadalmi formák és az eszmék eredete foglalkoztatja a leginkább az emberi szellemet. A középkori történelemben páldul oly szorgosan kerestük a modern kultúra gyökereit, hogy már-már úgy látszik: a középkor alig több, mint a reneszánsz előjátéka. Pedig a történelemben, miként a természetben is, egyenlő súlya van születésnek és halálnak. A civilizáció túlérett formáinak látványa legalább annyi felismerést kínál, mint a friss formák növekedése. És néha rá kell ébrednünk, hogy egy kor, amelyben eddig főként az új eszmék születését kerestük, valójában az elfakulás és hervadás időszaka. Az olvasó kezében lévő könyv a XIV. és XV. század történelmét tárgyalja, s lezáró korszaknak, a középkor végének tekinti e századokat. E felfogás akkor alakult ki a szerzőben, amikor megkísérelte mélyebben megérteni a Van Eyck testvéreknek és kortársaiknak a művészetét, vagyis igyekezett a kor életének teljes összefüggésében látni alkotásaikat, s ily módon kibogozni azok jelentését. Eközben bebizonyosodott számára, hogy a korszak civilizációjának különböző megnyilvánulásaira sokkal jellemzőbb az, ami a múlthoz köti őket, mint a jövő bennük rejlő csírája. Akkor sikerül a legjobban felbecsülnünk a művészek jelentőségét, de a teológusokét, a költőkét, a krónikásokét, a fejedelmekét és államférfiakét is, ha nem az eljövendő kultúra hírnökeinek tekintjük őket, hanem a régi betetőzőinek és lezáróinak.