1945 s még inkább 1948 után a határon túli nemzetrészek kérdését csaknem teljesen kiszorították a magyarországi tudományos életből és közgondolkodásból. Csupán 1968-tól beszélhetünk a hazai magyarság- és kisebbség- vagy – az akkori terminológiával – a nemzetiségkutatás újraindításáról, s a következő évtizedekben jöttek létre a kutatás és tudományos feldolgozás alapintézményei. Arday Lajos 1935-ben született az – akkor – multietnikus és sokvallású Nyíregyházán, francia és cseh ősökkel rendelkező családban. A Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma után a Kossuth Lajos Tudományegyetemen történelmet tanult, abból doktorált, és szerzett kandidátusi fokozatot. A családi hagyományok mellett a kiváló Kelet-Európa-kutató, Niederhauser Emil előadásai nyomán fordult figyelme térségünk, Kelet-Közép-Európa nemzeti-kisebbségi kérdései felé. A MTA Kelet-Európai és Nemzetiségi Kutatócsoport, a Magyar Külügyi Intézet, a Magyarságkutató, majd a Teleki László Alapítvány Közép-Európa Intézet tudományos főmunkatársaként kutatási és oktatási területe a Baltikumtól Görögországig terjedő térség nemzeti kisebbségei, a szomszédos országok magyarsága helyzetének vizsgálata. Az e kötetben közzétett írások az 1980 és 1990 közötti tanulmányutak, magyar-szlovén és magyar-horvát közös kutatások, terepmunkák eredményeit is közreadják. A máig élő közhiedelem szerint a Kárpát-medencei magyar kisebbségek közül a titói Jugoszláviában élők voltak a legkedvezőbb helyzetben. A magyar tömegtájékoztatás is hozzájárult e megtévesztő kép kialakításához a kivételesnek számító szlovéniai és horvátországi állapotokat bemutató riportokkal, míg a jugoszláviai magyarság több mint 90 %-ának otthont adó Vajdaságban érvényesülő dogmatikus kommunista, szerb nacionalista elnyomó politikáról nem es(het)ett szó. A bajok azonban még régebbi gyökerűek: a délvidéki magyarság demográfiai mutatói 120 éve romlanak; ehhez járult a kivándorlás, a külföldi munkavállalás, a vegyes házasságokban (is) megnyilvánuló asszimilációs hajlandóság, a „budapestivel”-vel szembefordítható vajdasági/jugoszláv zsákutcás nemzeti(ségi) tudat kialakítása, a térségben legkeményebb vallás- és egyházellenes párt- és állami politika, az 1944-1945-ös, több tízezer áldozatot követelő megtorlás-népirtás máig élő emléke. S talán a legnagyobb csapás: a délszláv-balkáni testvérháborúk borzalmai elől elmenekülő 40-50 ezer jól képzett fiatal elvesztése. Így apadt nem egészen 100 év alatt a délvidéki magyarság a felére, 570 ezerről a mai 280-300 ezerre. A gazdasági és szellemi eredmények mellett az idevezető okokat, folyamatokat és következményeket ismerhetik meg a kötet olvasói.

Öt ​év történetét írtam meg, 1942-től 1947-ig, jórészt személyes élmények és tapasztalatok alapján, háttérben a nagyhatalmak roppant összecsapásának és végzetes tévedéseinek felvázolásával. Az öt év a magyar történelem legtragikusabb szakasza, vereséggel és bukással, majd újrakezdéssel. 1942. március 10-én Kállay Miklós a miniszterelnök; Horthy Miklós kormányzó gondos, tudatos választással nevezte ki, hogy adandó alkalommal kivonja Magyarországot a háborúból, melybe egy éve belekényszerült. 1947. május 30-án lemondott Nagy Ferenc, a háború utáni miniszterelnök, akit az összeomlás politikai kényszere állított a kormány élére. Egyikük sem volt felkészülve a sors-rendelte szerepre, a közibük eső 1945 a magyar történelem cezúrája. Történelmüket nagy, drámai és tragikus események gyakran megszakították, de ugyanannak a rendszernek a folyamatosságát érintetlenül hagyták. A fordulópont 1945: lezárult az a hosszú-hosszú folyamat, amit büszkén ezerévnek nevezünk, és elkezdődött egy új korszak, aminek megjelölésére még nincs kellő távlatunk. Eddig jellegében az új korszak, aminek megjelölésére még nincs kellő távlatunk. Eddig jellegében az új korszak mindannak az ellenkezője, amit az ezerév képvisel és szimbolizál, de akárhogy is lesz, akármit hoz a jövő, a fejlődés előreviszi a magyarságot, ismeretlen rendeltetése felé, nem pedig hátra, hogy megtörten, sírva a múltjára boruljon.

Az erdélyi magyarság sorsa a XX. században felszínesen ismert a magyarországi közvélemény előtt. Még Erdély három kötetes története /Bp., 1986/ is csak vázlatosan tárgyalja az országrész történetét a jelenkorban. Szinte érthetetlen, hogyan váltak színmagyar városok, alig félévszázad alatt, román többségű városokká, míg több mint félévezredes korszakunkban, nemcsak megőrizték magyar jellegüket, hanem az egész magyar kultúra teremtő műhelyei voltak. Marosvásárhely története magyarázatot ad erre a kérdésre. Sűríti mindazokat a jelenségeket, melyek az egykor magyar többségű városokban végbementek Erdélyben. A város történetét átfogóan feltáró mű 1942-ben jelent meg /Kiss Pál: Marosvásárhely története. Marosvásárhely-Budapest, 1942/. Ez a mű csak Marosvásárhelyt került forgalomba és megmaradt példányait 1945 után bezúzták. Ma már könyvritkaság. De az azután bekövetkezett eseményekről, csak egyoldalú részletek jelentek meg, ezért ma áttekinthetetlen és érthetetlen, hogy mi történt valójában századunkban és minek a következménye az 1990. évi „Marosvásárhelyi pogrom”. A Honfoglalás 1100. Évfordulóján Budapesten megjelenő terjedelmes kötet áttekintést ad a város 1316 utáni történetéről, jelentős szerepéről a magyar történelemben, majd hiteles dokumentumok és statisztikai adatok alapján felidézi a város 1918 utáni politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális átalakulását. Egyúttal sajtótörténeti forrást is nyújt, mivel a helyi sajtó anyaga alapján tárja fel a város politikai életében bekövetkezett változásokat a két világháború között s különösen az 1944. évi román és szovjet megszállást, majd a román diktatúrának a magyar lakosságot sújtó, intézményeit megsemmisítő és kisajátító döntéseit. A város magyar jellegét átformáló eseményeket a román bel- és külpolitika összefüggéseiben vizsgálja, rávilágítva Románia nemzetiségi politikájának valóságára és ma is érvényesülő, a magyarságot felszámoló törekvéseire.