Nehéz megindultság és fölháborodás nélkül olvasni Bartis Ferenc könyvét. 1945-ben nem a békés építőmunka és nyugalom köszöntött a Székelyföld tájaira, hanem a román hatalmi önkény megtorló terrorja, a ki tudja miért, bosszúálló vérengzések időszaka. Csak a szerző szülőfalujából rövid hetek leforgása alatt több mint háromszázan estek áldozatául a népirtásnak, és senki nem számlálta máig össze, hány embert kínoztak nyomorékká, kergettek az őrületbe vagy az öngyilkosságba. Ám mindez még csak a pokol első köre volt; a kollektív szenvedés helyébe itt ugyan az önéletrajzi ábrázolás lép, amely azonban nem nélkülözheti természetesen a közösség meghurcoltatásának perspektíváját. Bartis élete – túlzás és pátosz nélkül mondható – golgotás sors volt: kínzókamrától börtöncelláig, kihallgató pincétől a vízzel elárasztott sötétzárkáig vezetett. Mi volt az író ezerszer megbűnhődött vétke? Annyi, hogy legális úton (műveivel, illetve hivatalos beadványaival) és féllegális módon (irodalmi, művelődési körök szervezésével) próbált meg az emberi jogoknak, a humánum egyetemes eszméinek megfelelő bánásmódot kérni az erdélyi magyarságnak. Nem előjogokért, nem közösségi autonómiáért emelt szót, csupán az emberhez méltó létezés minimális föltételeiért. Ezért pedig Romániában 1945-től válogatott kínzások, a józan emberi ész számára szinte fölfoghatatlan lelki és fizikai gyötrelmek járnak. A haláltáborok irodalma után az olvasó úgy gondolná, immár nem érhetik meglepetések, csakhogy Bartis ellenőrizhetően adatolt, hiteles beszámolója erre rácáfol: a román államvédelem (Securitate) hihetetlen találékonysággal párosult öncélú kegyetlenkedése, horrort megszégyenítő brutalitása bizonnyal példa nélküli a 20. század utolsó harmadának Európájában.

A nemzeti kisebbségek problémája iránti érdeklődés a nyugati, döntően angol nyelvű politikaelméleti irodalomban valamikor a múlt század hetvenes éveiben élénkült meg. A teoretikus érdeklődésnek ez a fokozódása egybeesett a Nyugat-Európában ekkoriban bekövetkező „etnikai reneszánsszal”: eladdig asszimilálódottnak hitt kulturális vagy nemzeti közösségek, mint például a bretonok, fölfedezték eleik kultúráját, és tudatos erőfeszítést tettek nyelvük és hagyományaik újraélesztésére. Másfelől ugyanerre az időszakra tehető Nagy-Britanniában is a nemzeti ellentétek végletes kiéleződése, a brit birodalmi gondolat s nemzeteszmény hanyatlása. A politikai gondolkodásnak a probléma iránti érzékenységét ugyanakkor a Nyugat-Európába történő betelepedési folyamat is fokozta. Ennek nyomán megjelentek a nagy nyugat- és közép-európai államokban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Németországban olyan etnikai közösségek (észak-afrikai arabok, indiaiak, törökök), melyeknek kultúrája szerkezetében is eltért a domináns európai kultúrától, s amelyeknek hagyományai rendszerirn egy illiberális szokásrendszert testesítettek meg. Ezek a csoportok másfelől igen hevesen követelték szokásaik és hagyományaik jogi elismerését. Ez az elméletben jogfilozófiai vitákat eredményezett, illetve felvetette a multikulturalitás problémáját: ti. azt a kérdést, hogy illiberális közösségi hagyományok élvezhetnek-e jogi elismerést a liberális államokban. Noha ezt a jogi megerősítést az említett közösségek a jogalkotásban és a joggyakorlatban ritkán kapták meg, követeléseik ráirányították a figyelmet az egyes európai országokban élő „őshonos” kisebbségek rendezetlen helyzetére is. Minthogy ezeknek a közösségeknek a nyelvhasználatra, anyanyelvű oktatásra, politikai képviseletre, autonómiára stb. vonatkozó igényei nem vetettek fel hasonló, a kulturális másságból fakadó problémákat, követeléseiknek az egyes államok rendszerint helyt is adtak.

Ifjú szocialistáinkra gondoltam elsősorban, amikor ennek a kis munkámnak a kiadását elhatároztam. Mi ennek a szerény írásnak voltaképpen lényege és célja? Egész igénytelen formában, csak egy-egy odavetett vonással, bemutatom a szocialista munkásmozgalom mai fiatalabb nemzedékének az előtte járt generáció érdemes harcosai közül azokat, akik az egyes országokban a munkásmozgalom élén haladtak. Néhány tollvonással megrajzolom az alakjait azoknak a nagy szocialista egyéniségeknek, akikkel az életben szerencsém volt találkozni, akiknek emlékét azzal a tisztelettel őrzöm, amelyet – ebben bizonyos vagyok! – a történelem is biztosítani fog számukra. Szocialista előharcosoknak, tudósoknak, agitátoroknak és dicső mártíroknak cselekedeteit, szavait idézem és elevenítem fel néhány apróbb-nagyobb jelentőségű megemlékezéssel és többé-kevésbé jellemző történelmi epizódon keresztül. Elmúlt, de mégis nagyon érdekes és tanulságos korszakra irányítom ezzel az olvasó figyelmét. Néhány nagyon hasznos történelmi adattal is szolgálok és az európai munkásmozgalom legkiválóbbjairól lévén szó úgy vélem, a fiatalabb szocialistákra bizonyos mértékig lélekformáló hatással is lesz.