A valaha spanyol származású francia író”-nak megismert Jorge Semprún az arisztokrata családba született diplomatagyerekből lett emigráns párizsi filozófushallgató, majd antifasiszta ellenálló, aki a buchenwaldi koncentrációs tábor foglyaként szerzett borzalmas élményeit a huszadik század egyik alapművének számító, legendás regényében, A nagy utazás-ban dolgozta fel, a náci lágervilág mellett és mögött felsejlő szovjet verziónak, a Gulagnak immár az antifasizmus és a kommunizmus viszonyára is vonatkoztatott tanulságait pedig, a hatvanas évek végétől kezdődően, újabb nagy sikerű regények sorában. Semprún tehát, aki a szabaddá lett Spanyolországban másfél évtizede a kulturális miniszterségig vitte, fáradhatatlanul járja tovább a maga útját.
Legújabb regényének nagy újdonsága, hogy Semprún anyanyelvén, spanyolul íródott. Cselekménye két sorsfordító dátum, az egymástól pontosan húsz év és egy nap távolságban lévő 1936. július 18. és 1956. július 18. körül, előtt és után, Semprún életének és életművének legfontosabb, jelképes és valóságos helyszínein játszódik. Középpontjában furcsa rítus áll: egy tragikus haláleset emlékére 1936-ban egy csapat napszámos megölte egy nagybirtokos család legfiatalabb férfi tagját -a gyilkosoknak minden évben el kell játszaniuk az egykori véres eseményeket. Az utolsó ilyen szertartáson a család tagjain kívül egy amerikai történész és egy francóista vizsgálóbiztos is részt vesz. Utóbbiak – ki-ki a maga módján a család politikával és érzékiséggel telien szerteágazó történetét próbálják kibogozni. Így mintegy az ő nyomozásuk eredménye is ez a nagyszerű és izgalmas regény, mely színpompás tablója nem csupán húsz évnek és egy napnak, hanem szinte az egész elmúlt évszázadnak.

A cselekmény összesen húsz óra alatt pereg le, e 20 órába sűríti bele a szerző hatalmas erővel a korszak összeütközéseit (1945-től a könyv megírásáig.) Az összeütközések a falu volt szegényparaszti társadalmán belül történnek, háttérül a személyi kultusz súlyos évei, illetve az 1956-os forradalom napjai szolgálnak.

A mű Kurt Vonnegut tizennegyedik, utolsó regénye. Hattyúdal. Emlékek, eszmék, tanok és töprengések, meg tréfák és viccek mulatságos szőttese. Egyszersmind búcsú a vonneguti világ teremtett és valóságos szereplőitől.

Amikor ​Osvát Ernő 1925-ben a Nyugat novellapállyázatán az ismeretlenségből kihalászott, ennek a regénynek novella-változata volt az első kézirat, melyet átadtam neki – nyilatkozta Németh László 1964-ben, az Irgalom keletkezésének történetéről. – Akkor még Telemachos volt a címe, s egy fiatalember a főhőse. Mostani alakját a harmincas évek elején, ha szabad így neveznem: görög korszakomban kapta meg, ekkor már Irgalom a neve, s mint a Gyász ikerdarabja, Kurátor Zsófi elektrai alakját kívánta egy antigoneival ellensúlyozni. Az akkor elkészült 60-70 hasáb 44-ben, az ostrom alatt tűnt el. 57–ben, amikor a sajkódi lábadozás alatt az Égető Eszter fogadtatása új regény írására bátorított, s olyan téma s életdarab felé nyúltam, amely kialakultsága s ismertsége miatt a legkönnyebbnek látszott, megint az Irgalmat vettem elő. Ekkorra megszűnt az a személyes ok is, amely miatt a megírását újra s újra elhalasztottam. Életem zaklatottsága miatt azonban akkor is csak a regény első két fejezete s a harmadik fele készülhetett el. A derekát 62-63 telén írtam meg, amikor a közélettől végleg visszahúzódva, a Gandhi halála után ennek a munkának a társaságában töltöttem a -30 fokos telet. Nyugati utunk miatt akkor is adós maradtam mintegy 100-120 oldallal. Ennek a kisajtolásában aztán a vérezni kezdő hipertónia szerepelt múzsa gyanánt. Így az Irgalom egész írói pályámat átöleli, a fényrejutás káprázó keresgélésétől a fénytől megválás búcsúszaváig.

Kötetünk a társadalmi szatíra utánozhatatlan és kivételes tehetségű mesterének klasszikus novelláit gyűjti csokorba.

Kate Atkinson Ursula Todd különleges életét tárta fel előző, nagyszabású, Élet az élet után című regényében, melyben hőse tragikus halálai szerencsés megmenekülésekkel, újabb és újabb választási lehetőségekkel váltakoznak. A csaknem egy évszázadot felölelő családtörténet a helyét önálló műként megálló Isten romokban című könyvében folytatódik. Ezúttal Ursula kedvenc fiútestvére, Teddy, a majdani költő, bombázópilóta, férj, apa és nagyapa szemszögéből követhetjük tovább az egyéni sorsokat a XX. század második felének történelmi hátterével. Ő az, aki a háborúban megbékél a halállal, de amint a háborúnak vége, nem tud alkalmazkodni ahhoz, hogy lesz még jövője. Sorsában tanúi lehetünk, amint egy hétköznapi ember drámai fordulatok közepette keresi eseményeken, veszedelmeken át vezető útját. Rendkívüli időkben, oly korban, amikor az ember kegyvesztett lett, s ami isteni természetű volt benne, az romba dőlt. A szerző egyéni történetmesélő technikája bravúros, stílusa megrendítő és lebilincselően izgalmas, szereplői sokszínűen árnyaltak, gazdag eszköztárából nem hiányzik az irónia, sem a feketehumor. A kritika a Costa Book Awards regényírói díjjal jutalmazta ezt a könyvét, amelyben élményszerű példát mutat arra, miként kell elképzelni azt, amit nem tudhatunk.

A két író 2008-ban találkozott először az Adelaide-i Irodalmi Fesztiválon, mely után Coetzee azzal a szerény javaslattal fordult Austerhez, hogy vágjanak bele valami közös projektbe. Austernek tetszett az ötlet, és ő javasolta, hogy két éven keresztül folytassanak egymással levelezést, és beszélgessenek el olyasmikről, amikről akkor beszélgetnének, ha egymás közelében laknának. A levélfolyamot olyan olvasni, mintha az ember egy szellemes értelmiségi beszélgetés fültanúja volna, amelyben a felek egymás álláspontját tiszteletben tartva, mégis szenvedélyesen társalognak az élet és a mûvészet kérdéseirôl.