Kilenc nő, kilenc sors, kilenc történet. A látszólag hétköznapi, ártalmatlan történetek egy életre rabul ejtik az olvasót, de ennél szebb rabságot senki sem kívánhatna magának. Alice Munro kitűnő novellista. Rengeteget tud az emberekről, ironikus és megbocsátó, stílusa áttetsző, a szerző szinte eltűnik mögötte. Nagyszerű olvasmány.

Történelmünk egyik legmozgalmasabb és legszínesebb szakaszába, a reformkorba és a polgári forradalom és nemzeti szabadságharc idejébe vezeti olvasóit a fordulatokban gazdag regény, amely a korszak sorsdöntő eseményeibe ágyazva mutatja be egy horvát származású magyar ferencesnek, Gasparich Kilitnek sikerekben és kudarcokban bővelkedő, érdekes és tanulságos életét.

„Úgy kell olvasni, mint egy kalandregényt – írja Baricco a könyvéről –, és úgy kell hallgatni mint a Tengeróceán morajlását.”
Sok-sok évvel, talán másfél századdal ezelőtt, hajótörést szenved egy vitorlás hajó. Legénységének és utasainak egy része megmenekül, tengernyi szenvedés árán. Egy hétszobás tengerparti kis szállodában különös vendégek gyűlnek össze. A természetben fellelhető határokat – most a tenger határait – kereső tudós; a tengert tengervízzel megörökítő festő; a titokzatos tengerész; a túlérzékenységből gyógyulást a tengernél kereső lány – a szállodát pedig egy tízéves gyerek vezeti. Mintha mindnyájan a tenger hívásának engedelmeskednének, oly véletlenül és oly szükségszerűen találkoznak e házban, mint Thornton Wilder szereplői a Szent Lajos király hídján.

Az ​út folytatódik. Tolvaly Ferenc, a nagysikerű El Camino – Az út szerzője, új regényében a mágikus-misztikus Tibetbe kalauzolja az olvasót, ahol még a tábortűz füstjében is táncoló démonok, a félelem és a remény szülöttjei jelennek meg. A gyötrelmes és fenséges spirituális utazás végcélja a Kailásza, a tibetiek legszentebb hegye.

Nyolc ​kis történetet mond el életéből Tóbiás, a Kijev környéki tejesember, hét csudálatosan szép leány boldog apja. Tóbiás házában állandóan vendég a balszerencse.
A századfordulón keletkezett sajátos zamatú írás a jiddis irodalom időálló értékei közé tartozik, egyre népszerűbb; Hegedűs a háztetőn címmel musicalnek is feldolgozták s világszerte nagy sikerrel játsszák.

Ameddig ​élek, csak azt akarom, hogy elmondhassam: milyennek látom a dolgokat. Theodor Fontane vallomása és írói programja ez. És talán egyetlen könyvében sem sikerült ezt a programot olyan tökéletesen megvalósítania, mint éppen a Tóparti kastély-ban, utolsó regényében. Színes és gazdag életének utolsó éveiben szülőföldjére, a Berlintől északra elterülő erdős és homokbuckás Mark-Brandenburg tartományba tér vissza az író, hogy elmondja milyennek látja a múlt század utolsó évtizedének porosz társadalmát, az embereket és általában a világot. Egy régi vágású porosz junker, Dubslav von Stechlin életének sírba hanyatlása és ezzel párhuzamosan fiának kibontakozó szerelme és szerencsés házassága: ennyi a regény cselekménye.

„Csak ​a gúny sért, nem a nevetés, legkevésbé az a nevetés, legkevésbé az a nevetés, melyet a groteszk tud kiváltani. Nevetünk, amikor fölfelé megy a hullámvasút, de sikoltva zuhanunk lefelé, viszont ki ülne föl egy vízszintes hullámvasútra? Más szóval van a szenvedésnek egy olyan foka, amely már csak áttételesen közölhető. (…) De visszatérve a Tóték-hoz: nekem a háború volt életem legnagyobb, sorsdöntő élménye, és most úgy érzem, hogy ebben a regényben írtam meg igazán. Persze nemcsak a háborút akartam benne megírni.”