Olga Szlavnyikova 1957-ben született Jekatyerinburgban, jelenleg Moszkvában él. A Novij Mir, a Znamja és az Oktyabr című folyóirat munkatársa. A halhatatlan című regényét Booker-díjra jelölték 2001-ben és a National Bestseller-re 2002-ben. 2006-ban, a hamarosan magyar nyelven is olvasható, 2017 című regényével elnyerte az orosz Booker-díjat.

„A megosztottság helyébe az egység lép, az egységet megosztottság követi. Idő múltával az egyiket szükségképpen felváltja a másik. A világ rendje már csak ilyen.”
Ezekkel a szavakkal kezdődik A három királyság története (Sanguo yanyi). A kínai olvasó számára a fenti idézet legalább olyan ismerősen cseng, mint nekünk, magyar olvasóknak például az Egri csillagok első sorai, vagy szerte a világban A Gyűrűk Ura híres verse. Kínában és világszerte vaskos köteteket szenteltek a mű méltatásának, elemzésének és kutatásának. A regény az elmúlt évszázadokban mind a hagyományos, magas irodalom, mind a „populáris kultúra” fontos, megkerülhetetlen eleme volt és maradt. Számítógépes játékok, képregények, rajongói klubok, temérdek filmadaptáció és a történet fősodrából leágazó önálló regények – ez ma már mind hozzátartozik A három királyság történetéhez. Bátran kijelenthetjük, hogy napjainkban a számunkra jól ismert „univerzumok” (Star Wars, Lord of the Rings, stb.) mellett bizony hosszú évtizedek óta létezik a nagyvilágban egy „Sanguo-univerzum” is milliónyi rajongóval és követővel.
A három királyság története a magyarul is megjelent Vízparti történet (Shuihuzhuan), A vörös szoba álma (Hongloumeng) és a Nyugati utazás (Xiyouji) mellett a négy klasszikus kínai nagyregény egyike. A négy alkotás közül azonban ezt tartják a legelsőnek és a „legkínaibb” kínai regénynek. A 120 fejezetből álló monumentális alkotás – melyet három kö-tetben tervezünk megjelentetni – különálló történetek néhol lazán, néhol szorosabban egymáshoz kötődő láncolata. Közös vonásuk, hogy a tettek és cselekedetek megítélése valamilyen formában mindig a konfuciánus értékrend – például igazságosság, emberségesség, szülőtisztelet, erényesség szerint történik. A mű másik sajátossága a rengeteg szereplő, akik szabadon járnak-kelnek a történetben. Bár rengeteg történelmi eseményt foglal magában – amelyek helytállóságát a modern történelemtudomány utóbb igazolta -, a regény korántsem egy történelmi alapossággal megírt egyenes idősíkú krónika, sokkal inkább annak a néhány kiemelt szereplőnek, főhősnek az életét és kalandjait elbeszélő, elregélő „tízezerszínű” tabló, akik a bemutatott történelmi időszak főszereplői voltak.

A fiatal amerikai ikerpár, Julia és Valentina megörökli sosem látott nagynénjük, Elspeth lakását a legendákkal övezett híres londoni viktoriánus temető, a Highgate szomszédságában. Miközben belevetik magukat a londoni életbe, egyre jobban elmélyül kapcsolatuk új szomszédaikkal is: a bogaras Martinnal és Elspeth volt szeretőjével, a megtört lelkű, gyászoló Roberttel. Hamar kiderül azonban, hogy a Highgate temető halottai egyáltalán nem nyugszanak békében – Elspeth kísértete igencsak eleven, és úgy tűnik, sem a lakását, sem a szerelmét nem kívánja maga mögött hagyni…
Az időutazó felesége szerzőjének legújabb regénye igazi megható mese a halálon túl is tartó szerelemről, a gyász feldolgozásáról és a testvéri összetartásról.

Serena ​Vitale olasz írónő különleges könyvet kínál olvasóinak: kimondatlanul is azt a megfejthetetlen rejtélyt igyekszik, ha nem is megoldani, de legalább izgalmas és romantikus példákkal bemutatni, mely évszázadok óta izgatja az európai embert: a nagy orosz, misztikus, bűnös és megváltásra váró lélekről, a duhaj mulatozások, kápráztató fényűzések és beláthatatlan, havas pusztaságok hőseiről, a férfifaló cárnőről és a világ elől inkognitóba vonult, vezeklő cárról, a szent orosz együgyűről és a kártyavirtuóz párbajhősről idéz fel lenyűgöző történeteket, s a sor még folytatható, hiszen nem kevesebb, mint húsz különös karakter sorakozik fel a könyv lapjain.

Egy Milánó környéki faluban, a XVII. század első felében egy fiatal mátkapár készül boldogan az esküvőre; kihirdették már őket, elkészült a kelengye is, már csak a papi áldás van hátra. Miért kezd hát egyszerre homályos magyarázkodásba, miért húzza-halasztja a szertartást a nyájas-kenetes don Abbondio tisztelendő úr? Renzo és Lucia nem tudják még, hogy a környék mindenható urának brávói fenyegették meg a papot, hogy ő áll boldogságuk útjába, mert szemet vetett a szép Luciára. S nem sejtik azt sem, mikor szülőfalujukból éjten-éjjel elmenekülnek, hogy mennyi hányattatás vár még rájuk, hogy egyszerű sorsukba beavatkoznak egy számukra ismeretlen világ hatalmai, jók és gonoszak, nagyurak és egyházi méltóságok, mindenre kész haramiák, lelketlen poroszlók – és hősünket egyszer csak sodorni kezdi a történelem: tanúja a nevezetes milánói éhségtüntetésnek, az 1630-as nagy pestisjárványnak, az olasz fejedelemségek, a spanyol és osztrák hódítók fel-fellobbanó marakodásának. S milyen színesen, milyen drámai erővel jeleníti meg Manzoni a történelem és a személyes sors megsűrűsödő pillanatait! Milyen éles szemmel néz az emberi lélek mélyeire, milyen nagyszerűen festi hőseit, nemes indulatok, apró gyarlóságok, gonosz szenvedélyek hordozóit!

Jostein Gaarder nevét a Sofie világa című, gyerekeknek írt filozófiatörténete tette világszerte ismertté. A kártya titka is filozófiai kérdéseket boncolgat, s elsősorban arra keresi a választ, hogy kik vagyunk valójában, és honnan jöttünk. A regény kamasz hőse, Hans Thomas Görögország felé utazik édesapjával, hogy megkeressék a fiú édesanyját, aki elhagyta őket. Az utazás egyik állomásán a városka öreg pékmestere négy zsömlét ad Hans Thomasnak, aki az egyik zsömlében titokzatos könyvet talál. A zsömlekönyv rejtélyes családregény, s Hans Thomas lassan rájön, hogy a saját családtörténetét olvassa. Megtudja, hogy kik voltak a nagyszülei, hogyan találtak egymásra szülei, s miért hagyta el őket az édesanyja. Különös kártyajáték folyik: 52 kártyalap elevenedik meg, hogy Hans Thomas megérthesse, ki is ő valójában, s ki az a titokzatos Joker, aki „túl sokat gondolkodik, s túl sokat tud”. Miközben a fiú maga is résztvevője, szereplője lesz a családregénynek, útjuk is a végéhez ér: de vajon sikerül-e hazavinni a gyönyörű mamát? Ő vajon tudja-e, hogy kicsoda is tulajdonképpen, s tudja-e már Apa, Hans Thomas, s tudjuk-e mi is, mindannyian?

A kígyó novelláit még a nagybeteg író válogatta, a kiadóhoz intézett levelében indokolva, hogy ifjúkori – vagyis 1944 előtti – írásaiból miért ezeket a novellákat, útirajzokat javasolja kiadásra.

„Ez a könyv Marie Antoinette királyné nyakláncának híres történetérõl szól, vagyis a francia forradalom elõzményeirõl. A szokott történelmi életrajzoktól egyrészt abban különbözik, hogy nem életrajz, másként és fõleg pedig abban, hogy nem elégszem meg az események elmondásával, hanem igyekszem elmagyarázni azokat, elõzményeikkel és következményeikkel együtt.

Esterházy Péter esztétikai-publicisztikai munkásságának első kötete először 1988-ban jelent meg. Az azóta eltelt két évtized nem tudott kárt tenni az akkor „aktuális” szövegekben, melyek elsősorban Esterházy saját írásművészetének értelmezését tartalmazzák. Az írások nagy része olyan címet vagy alcímet kapott, amely magyar írók, költők személyéhez, könyveihez, gondolataihoz vagy íróságához kötődik, sorrendben: Kosztolányi, Ottlik, Örkény, Hamvas, Mészöly, Móricz, Vasadi Péter, Petőfi és Csáth Géza. Az egyszerre munkanapló, esszé és ars poetica típusú szövegek összessége egyfajta személyes irodalomtörténetté formálódik, mely az akkoriban átalakuló kánonra is hatást gyakorolt. A kitömött hattyúban egy olyan belső köznyelvet (Balassa Péter) hozott létre a szerző, melyen azóta is csak ő tud beszélni, írni – már akkor is fociról, a foci ürügyén megint irodalomról; képzőművészet kapcsán megint irodalomról; filmforgatókönyv – (utó)írásban bundáskenyérről és Egy magyarról New Yorkban.