A sötétkék ruhás fiú törve beszéli a magyart, nem csoda, hiszen görög diplomata.
Furcsa ember; félszeg és agresszív, hol érzelmes, néha brutális. Lányok rajzanak körülötte: beteljesült és elvetélt szerelmek sorjáznak. Szépek, fiatalok, kívánatosak ezek a lányok, mindegyiküket egyetlen vágy vezérli, férjül szeretnék a görög diplomatát. Így a legutolsó is, aki talán a legkívánatosabb. Utolsó…? Igen!
Az események feltartóztathatatlanul haladnak a végkifejlődés, a gyilkosság felé. Miért? Erre válaszol a Rozsdatemető világsikerű írója.

„Várom a víg olvasótól, hogy jót nevet ezen a könyvön, mely nagyképű megrendülés pápaszemén át láttatja a nevetnivalóan olcsó és tehetetlen életet. Várom az orvostól, hogy elnézéssel húny szemet fecsegéseim fölött és nem felejti: az íróból csak néha lesz olvasó, de az orvosból mindig paciens lesz. Várom a kritikustól, hogy megint csak nem veszi észre sündörgésemet a kertek alatt; vígan és közvetlenül sündörögtem eddig is, nagyon szeretem ezt az igénytelen, de egyben zavartalan és mulatságos sorsocskát. Várom a tudóstól, hogy magasról lenézze és Várom a jótét lélektől, hogy a földről szemeihez emelje ezt a könyvemet.” Török Rezső

A szerző 1940-ben született, Jönnek c. regénye a második bécsi döntés – Észak-Erdély visszacsatolása – nyilvánosságra kerülése és a magyar csapatok Szolnok-Doboka vármegyébe való bevonulása között eltelt várakozásteli két hét „korérzületi” krónikája. Az Ember az országút szélén a szerző emigrációja kezdetén, még Németországban született, melyben részben a szülőföld elvesztése miatti fájdalmát, részben a történelmi Magyarország széthullásának okait fogalmazza meg egy magyar agrármérnök és családjának élettörténetén keresztül.

A népi irodalom legmarkánsabb költőjének prózai írásai. A kötet Sinka István összegyűjtött elbeszéléseit, újságcikkeit, sajtónyilatkozatait tartalmazza. ‘Szüleim nagyszalontai szegény parasztemberek voltak. Én is Szalontán születtem és ott is nevelkedtem. Szüleim szegénysége miatt az elemi iskolát is alig tudtam kijárni. Dolgoznom kellett. De már akkor, egész fiatal koromban éreztem, hogy van bennem valami. Munkám azonban annyira elfoglalt, hogy szinte elfelejtettem a régen tanultakat, és az írás-olvasást újra kellett tanulnom. Először gyerekes rigmusokat kezdtem el írni…’ (Sinka István)

A Kakasviadal-t többek között az teszi izgalmassá, hogy torzó-szilánkossága mellett, vibráló, fájdalmas kifejezési vágy formájában, már ott van benne minden, amit Miller valaha is mondani akart. Leonardo még nem tud szabályos kört rajzolni, de Mona Lisa mosolya már ott van az első tanulmányrajzok ifjúkori maszatjában. E különös hangú „zsenge” megjelenése fontos pillanat a Miller-történetben, mert azt sugallja, hogy az úgy művészi, mint magánéletében hányatott sorsú író végre klasszikussá vált.

Amint átmentem napjaim egyik gyümölcstelen pusztáján: találkoztam egy magános sírással. Ránéztem, és mintha már az én sírásom lett volna. A mindig új és mindig azonos századok egy örök testvérarcát hozta belém.
És akkor ezt a feladatot adtam fel magamnak: Beteszem ezt a sírást egy teljesen képtelen mesébe, melyben egytől egyig létezhetetlenül lehetetlen alakok szerepelnek, melynek minden eseménye, képe, mozdulata soha meg nem történt, soha sehol fel nem található képzelgés. Vajjon ezek a lehetetlen és valószínűtlen képzelet-cirádák át tudják-e muzsikálni más anya gyermekeibe ezt a nagyon emberi, mély gyökerű, időtlenül örök sírást? Sikerült-e, ítéljék meg mások. Mert én már nem ítélek, nem állítok és nem tagadok. Letettem az akarat hősi vértjét és felvettem az alázatosok köntösét. Életem, fájdalom, megszámlálható hátralévő napjait szerénységi dömpinggel töltöm s már e művecske mottóiban inflációt adtam belőle. Mert aki ott ül már a deltánál és hallja már az örökre elvivő habok zúgását, aki hallotta már sírni az emberi szenvedés minden Stradivariusát és látta az emberi nyomorúság minden arcát: az összetöri a tükrét. Mert olyan tükörben látja magát, melyet lehellet meg nem ver, hazug szemünk hazuggá nem tehet…
Szabó Dezső

Az ​immár Európa-hírű írónő e legutóbbi művében, amely újabb olvasókat hódított meg Chirsta Wolf számára hazáján, az NDK-n kívül is, az ókori mitológiából ismert trójai királylányt, Kasszandrát állítja e régi témája ellenére is modern, aktuális, izgalmas regény középpontjába. Az érdekesen, feszültséget keltően visszapergetett cselekmény során a csalódott, visszautasított „isteni” szerető, Apollón által a jövőbe látás, jóslás képességével megajándékozott-megátkozott Kasszandra,a görögök bosszújára – a nagy háborúban Tróját éri a vereség után előre tudott halálára – várván, a híres mükénéi oroszlános kapu előtt, felidézi életét, mindazt, amit hű honleányként Trójában a királyi udvarban és szeretett városával kapcsolatban átélt: örömöket, majd a nagy tragédiát.

A mű „A Pirossipkás kislány” és „A hadtest hű marad” c. történelmi regények folytatása. A schwechati vereséget követően Görgey hadserege 1848 őszén – „Toronypiktorral” soraiban – folyamatos utóvédharcokban kényszerül Pest felé, majd télen a főváros feladására kényszerül. A keserves időszakot a híres Guyon-féle branyiszkói áttörés zárja le, amely egyben a dicsőséges tavaszi hadjárat nyitánya is.

Két önéletrajzi ihletésű kisregényt olvashatunk a kötetben: Emlékek a gyűjtőfogházból, és Emlékek az alvilágból.

Berganza ​és Cipion, a valladolidi irgalmasok kórházának alamizsnagyűjtő kutyái egy éjszakára csodálatosképpen hozzájutnak az emberi beszéd képességéhez. Ezen az éjszakán aztán kiöntik magukból mindazt, ami hosszú kutyalétük alatt szívüket nyomta. Minthogy sorsuk az emberhez kötötte őket, a szó természetesen az ember körül forog, és a két kutya lendületes dialógusán át különös beállításban tűnnek fel az emberi törekvések, erkölcsök, szokások.

Tersánszky Józsi Jenő (1888-1969) három regényét, három ún. tárgytörténetét általában együtt szokták emlegetni. Volt közös kötetkiadásuk is. E három mű: Egy ceruza története; Egy kézikocsi története; Egy biciklifék története. Közülük az elsőt sorozatunk már 2000-ben megjelentette. A szorosabban összetartozó, közvetlenebbül önéletrajzi vonatkozású másik kettő most lát napvilágot. A nevezetes kézikocsi ürügyén az író az 1944-es év legsötétebb hónapjairól ad (a remény színeit is kereső) kor-, társadalom- és jellemrajzot. A biciklifék a saját technikai újításainak egyike volt. A leleményére büszke ezermester ironikus beletörődéssel meséli el, miért nem futhatta be remélt karrierjét ez a „világszabadalom”.