A szerző 1940-ben született, Jönnek c. regénye a második bécsi döntés – Észak-Erdély visszacsatolása – nyilvánosságra kerülése és a magyar csapatok Szolnok-Doboka vármegyébe való bevonulása között eltelt várakozásteli két hét „korérzületi” krónikája. Az Ember az országút szélén a szerző emigrációja kezdetén, még Németországban született, melyben részben a szülőföld elvesztése miatti fájdalmát, részben a történelmi Magyarország széthullásának okait fogalmazza meg egy magyar agrármérnök és családjának élettörténetén keresztül.

A K. dosszié „önéletrajz két hangra”: regényes párbeszéd Kertész Imre életéről – szüleiről, szerelmeiről –, pályájáról – a szellemi szabadság kivívásáról – és arról, hogyan függ össze a saját élete hőseinek sorsával, az élet az irodalommal.
E páratlanul személyes könyvből megtudhatjuk, e kettő szétválasztása nem is olyan egyértelmű. Meddig valóság és honnan fikció? Szolgálhat-e az irodalom tárgyául az egyénileg megélt borzalom és boldogság, és mennyiben tartozik ez az „egyéni” mindnyájunkra, akik olvasunk – akik őt olvassuk? Milyen korban nőtt fel, milyen másikban lett íróvá? Mennyiben befolyásolták e korok és légkörök műveit, mennyi szivárgott be mindebből regényeibe, novelláiba, nem is beszélve a főhősök vonásairól: Köves Gyuriéról, az Öregéről vagy K.-éről.
„Egészében véve, én a derű pártján állok” – mondja az író. Ez a derű hatja át a K. dossziét, amely ugyanolyan „botrányos”, mint Kertész Imre egész életműve.

A ​kortárs magyar irodalom valamiféle kis tükrét tartja kezében az olvasó. Én tartom elébe. Pontosabban mi, vagyis mintegy hetven hazai szerző. Sajnos, hárman időközben elhunytak. Hetven író portréjáról, bizonyos köz- és magánügyeiről hull le a lepel. Személyes kis tükör ez. Elfogult, de azért remélhetőleg nem torzít. Öt éven át beszélgettem a hazai irodalom aprajával-nagyjával, kétheti rendszerességgel. A helyszín (egyetlen kivétellel) az Alexandra Könyvesház Nyugati téri áruháza volt, a negyedik emeleti panorámaterem.

Két önéletrajzi ihletésű kisregényt olvashatunk a kötetben: Emlékek a gyűjtőfogházból, és Emlékek az alvilágból.

„… ​regényei és novellái, függetlenül attól, hogy az elbeszélő első személyben szól-e, voltaképpen egyetlen összefüggő önéletrajzot alkotnak. Szép Ernőnek, a költőnek, nem volt prózai fantáziája, mindig élményeiből indul ki…” – jellemezte Réz Pál egy régebbi tanulmányában Szép Ernő prózaírói munkásságának ebből az általa készített novellaválogatásból is szembeötlő vonását. De hát melyik Szép Ernő írta ezeket a novellákat? – kérdezheti az olvasó, aki ismeri az író alakja köré szövődött legendákat. A naiv gyermek, az édes, elveszett ártatlan? Vagy a „pesti okos fiú”, a szalonok és orfeumok hölgyeinek kedvence, vérengző kártyacsaták hőse? Vagy a fáradt öregember a második világháború után, aki 1953-ban bekövetkezett haláláig már így mutatkozott be: „Szép Ernő voltam?” Különös, de ha versei néha igazolják is a közkézen forgó legendák közül valamelyiket, a novellák nem. A novellaíró, talán mert nem lírai hőse, hanem szemlélője az életnek, sem a gyermeki gyámoltalanság, sem a bohém világfi szerepét nem ölti fel: már fiatalon is túlérett, megfáradt, az emberi szenvedés és nyomorúság látványától elcsigázott szellem, aki a legendák helyett Komlós Aladár jellemzését igazolja: „Alig lehetnek valakinek éberebb idegei, mint neki.” Aki a bohém Pestből is csak ennek a tarka és szomorú világnak a mélységes ismeretét és persze a gyöngéd iróniát őrzi meg.
A novellák, amelyekből e kötet teljességigényű válogatást ad, csak egyetlen legendát igazolnak maradéktalanul. Tudvalevő, hogy az első világháború idején hadba vonuló Szép Ernő a kardjára vésetett németül egy jelmondatot: „Élni és élni hagyni.” A két világháborút megjárt író a novelláiban úgyszólván senkit, még egy állatot sem pusztít el.