„Rák, ez a jó kezdőszó” – vezeti be az olvasót Esterházy Péter naplója első lapján új életébe. Majd a mondat teremtette csöndben beszélni kezd: ismerjük és nem ismerjük ezt a hangot, mely hol távolról szól, hol közelről, játszik, fürkész, olvas, imádkozik, és néha szinte énekel annak a másiknak, aki ott benn fészkel. Aztán meg-megsötétedik, és kedvetlenül elhallgat. Napokra. Mit lehet tenni, ha a test, amely addig mindenestül a munkát szolgálta, egyszerre az írás ellen fordul? Hogyan rögzíti napjait az író, akinek minden műve valóság és költészet szétszálazhatatlanságára épül? Mi történik az „ontológiai derűvel”, amikor a halálos betegség mindennapi gyakorlattá válik? Megírható-e szerelemként a hasnyálmirigyrák? Nem egyszerű történet.

A romantikus cselekményt maga Esmond meséli el: Lord Castlewood főúri környezetében nevelkedik (törvénytelen gyermeknek hiszik), s rajong a lordért, de főleg a ladyért. Amikor a lord a gaz csábító Mohun lord elleni párbajban halálosan megsebesül, elárulja Esmondnak, hogy tulajdonképpen ő a rang és a vagyon törvényes örököse, a lady viszont őt teszi felelőssé a párbajért és elűzi a háztól.

Miloš ​Urbant a mai cseh irodalomkritika – és az olvasóközönség is – az ifjabb írónemzedék egyik legtehetségesebb alkotójaként tartja számon. Első regénye óta minden újabb műve eseményszámba megy. A már több nyelvre lefordított Héttemplom napjaink Prágájában, annak egy, a turisták által kevésbé ismert és látogatott részében, az Újvárosban játszódik. Főhőse egy elvetélt történész és volt rendőr, K., akit egy hivatalosan öngyilkosságként lezárt, ám a valóságban megoldatlanul ad acta tett bűnügy miatt bocsátanak el a rendőrségtől.

Egyszerre ​valóságos és képzeletbeli a táj, ahol Szilágyi István, a Kő hull apadó kútba szerzőjének újabb regénye játszódik. Mintha a béke szigete lenne Revek városa, a török hódoltságba került dél-magyar Duna-tájon, a három részre szakadt Magyarországon. Szinte várszerű a lelkipásztori porta, ahol Terebi Lukács tiszteletes él háza népével – dévaj menyecskékkel, kóbor prédikátorokkal, illetve Fortuna Illés mesterrel, a rebellis lelkű szökött katonával meg egy sihederkorú, apátlan-anyátlan deákkal.

Kenyában ​játszódik a felső-sziléziai zsidó családról szóló regény. Walter Redlich csak 1938-ban menekül el Leobschützből Kelet-Afrikába, és az utolsó pillanatban még maga után tudja hozni feleségét, Jettelt és ötéves kislányát, Reginát.
Walter elhatározza, hogy új életet kezd az országban, amely megóvta őt és családja kis részét a legrosszabbtól.

A valaha spanyol származású francia író”-nak megismert Jorge Semprún az arisztokrata családba született diplomatagyerekből lett emigráns párizsi filozófushallgató, majd antifasiszta ellenálló, aki a buchenwaldi koncentrációs tábor foglyaként szerzett borzalmas élményeit a huszadik század egyik alapművének számító, legendás regényében, A nagy utazás-ban dolgozta fel, a náci lágervilág mellett és mögött felsejlő szovjet verziónak, a Gulagnak immár az antifasizmus és a kommunizmus viszonyára is vonatkoztatott tanulságait pedig, a hatvanas évek végétől kezdődően, újabb nagy sikerű regények sorában. Semprún tehát, aki a szabaddá lett Spanyolországban másfél évtizede a kulturális miniszterségig vitte, fáradhatatlanul járja tovább a maga útját.
Legújabb regényének nagy újdonsága, hogy Semprún anyanyelvén, spanyolul íródott. Cselekménye két sorsfordító dátum, az egymástól pontosan húsz év és egy nap távolságban lévő 1936. július 18. és 1956. július 18. körül, előtt és után, Semprún életének és életművének legfontosabb, jelképes és valóságos helyszínein játszódik. Középpontjában furcsa rítus áll: egy tragikus haláleset emlékére 1936-ban egy csapat napszámos megölte egy nagybirtokos család legfiatalabb férfi tagját -a gyilkosoknak minden évben el kell játszaniuk az egykori véres eseményeket. Az utolsó ilyen szertartáson a család tagjain kívül egy amerikai történész és egy francóista vizsgálóbiztos is részt vesz. Utóbbiak – ki-ki a maga módján a család politikával és érzékiséggel telien szerteágazó történetét próbálják kibogozni. Így mintegy az ő nyomozásuk eredménye is ez a nagyszerű és izgalmas regény, mely színpompás tablója nem csupán húsz évnek és egy napnak, hanem szinte az egész elmúlt évszázadnak.

A mű Kurt Vonnegut tizennegyedik, utolsó regénye. Hattyúdal. Emlékek, eszmék, tanok és töprengések, meg tréfák és viccek mulatságos szőttese. Egyszersmind búcsú a vonneguti világ teremtett és valóságos szereplőitől.