Dokumentumgyűjtemény – magyar és angol nyelven
Amellett, hogy sűrített és hiteles áttekintést adunk Erdély földrajzáról, történelméről és kultúrájáról, szükségesnek érezzük azt is, hogy különös figyelmet szenteljünk a nemzeti kisebbségek problémáinak, a kisebbségi jogoknak, valamint egyéb összetett emberi tényezőknek, amelyekkel szemben nem lehetünk többé közömbösek, sem mint az emberiség társadalma, sem pedig mint a nemzetek közössége” – írta Wass Albert 1977 márciusában. Szomorú szellemtörténeti tény, hogy e nagyszerű és igényes összeállítás magyar kiadása közel 30 évet váratott magára! A kérdéskör jelentősége – sajnos – változatlan maradt. A világnak meg kell ismernie Erdély igaz történetét és azt a megszámlálhatatlan igazságtalanságot, ami az erdélyi magyarságot érte és éri Trianon óta.

Nyirő regénye egy maroknyi magyar menekült háború utáni kálváriájának állít emléket.

Amikor ​Osvát Ernő 1925-ben a Nyugat novellapállyázatán az ismeretlenségből kihalászott, ennek a regénynek novella-változata volt az első kézirat, melyet átadtam neki – nyilatkozta Németh László 1964-ben, az Irgalom keletkezésének történetéről. – Akkor még Telemachos volt a címe, s egy fiatalember a főhőse. Mostani alakját a harmincas évek elején, ha szabad így neveznem: görög korszakomban kapta meg, ekkor már Irgalom a neve, s mint a Gyász ikerdarabja, Kurátor Zsófi elektrai alakját kívánta egy antigoneival ellensúlyozni. Az akkor elkészült 60-70 hasáb 44-ben, az ostrom alatt tűnt el. 57–ben, amikor a sajkódi lábadozás alatt az Égető Eszter fogadtatása új regény írására bátorított, s olyan téma s életdarab felé nyúltam, amely kialakultsága s ismertsége miatt a legkönnyebbnek látszott, megint az Irgalmat vettem elő. Ekkorra megszűnt az a személyes ok is, amely miatt a megírását újra s újra elhalasztottam. Életem zaklatottsága miatt azonban akkor is csak a regény első két fejezete s a harmadik fele készülhetett el. A derekát 62-63 telén írtam meg, amikor a közélettől végleg visszahúzódva, a Gandhi halála után ennek a munkának a társaságában töltöttem a -30 fokos telet. Nyugati utunk miatt akkor is adós maradtam mintegy 100-120 oldallal. Ennek a kisajtolásában aztán a vérezni kezdő hipertónia szerepelt múzsa gyanánt. Így az Irgalom egész írói pályámat átöleli, a fényrejutás káprázó keresgélésétől a fénytől megválás búcsúszaváig.

A két író 2008-ban találkozott először az Adelaide-i Irodalmi Fesztiválon, mely után Coetzee azzal a szerény javaslattal fordult Austerhez, hogy vágjanak bele valami közös projektbe. Austernek tetszett az ötlet, és ő javasolta, hogy két éven keresztül folytassanak egymással levelezést, és beszélgessenek el olyasmikről, amikről akkor beszélgetnének, ha egymás közelében laknának. A levélfolyamot olyan olvasni, mintha az ember egy szellemes értelmiségi beszélgetés fültanúja volna, amelyben a felek egymás álláspontját tiszteletben tartva, mégis szenvedélyesen társalognak az élet és a mûvészet kérdéseirôl.

Részlet: I. Sár és katona
1. Valahol egy hajón, október 20.
Öcsémnek.
Remélem, minden rendben van otthon, amióta eljöttem hazulról. Magam is a legjobb egészségnek örvendek.
Ma éppen úgy, mint tegnap és tegnapelőtt, minden éppen olyan kék körülöttünk, mint máskor, a végtelen ég és a végtelen tenger színe sohasem változik.
Valami különös hatással vannak ezek a tiszta őszi napok mindenre és mindenkire. Valósággal felfrissítenek. De bajtársaim, úgy látszik, unják már az egyformaságot. Tizenegy napja már, hogy útrakeltünk és behajóztunk „valahol egy kikötőben”. Egyikünk sem tudná elmondani, mit érzett a búcsúzáskor, de mindnyájan igyekeztünk érzéseinket leplezni és keményen lépkedtünk végig a hosszú hajóhídon.
Most is látom az arcokat és érzem a dobogó szíveket a parton lobogó zászlók között. De a látomás egyre jobban elhalványul, agyam kifárad.
A kék ég és a kék tenger között, alacsony hegyek barna gerinceivel szegélyezett szigetet látok, fenyőerdőket és egy partot, amely hosszú fehér selyemkendőhöz hasonlít. A hullámok megtörnek a parton és szívünk feszült várakozással telik meg.
De ez még nem az ellenség földje.
Amikor befutottunk Kammon-, Strait- és Mutsure-sziget közé, valami olyasfélét éreztem, amit az ember rendkívül érzelmes regény olvasása közben érez.
Mind összegyűltünk a felső fedélzeten. Egyetlen szót sem váltottunk egymással, amíg a part teljesen el nem homályosult ködfátyolos szemünk előtt…