„… ​regényei és novellái, függetlenül attól, hogy az elbeszélő első személyben szól-e, voltaképpen egyetlen összefüggő önéletrajzot alkotnak. Szép Ernőnek, a költőnek, nem volt prózai fantáziája, mindig élményeiből indul ki…” – jellemezte Réz Pál egy régebbi tanulmányában Szép Ernő prózaírói munkásságának ebből az általa készített novellaválogatásból is szembeötlő vonását. De hát melyik Szép Ernő írta ezeket a novellákat? – kérdezheti az olvasó, aki ismeri az író alakja köré szövődött legendákat. A naiv gyermek, az édes, elveszett ártatlan? Vagy a „pesti okos fiú”, a szalonok és orfeumok hölgyeinek kedvence, vérengző kártyacsaták hőse? Vagy a fáradt öregember a második világháború után, aki 1953-ban bekövetkezett haláláig már így mutatkozott be: „Szép Ernő voltam?” Különös, de ha versei néha igazolják is a közkézen forgó legendák közül valamelyiket, a novellák nem. A novellaíró, talán mert nem lírai hőse, hanem szemlélője az életnek, sem a gyermeki gyámoltalanság, sem a bohém világfi szerepét nem ölti fel: már fiatalon is túlérett, megfáradt, az emberi szenvedés és nyomorúság látványától elcsigázott szellem, aki a legendák helyett Komlós Aladár jellemzését igazolja: „Alig lehetnek valakinek éberebb idegei, mint neki.” Aki a bohém Pestből is csak ennek a tarka és szomorú világnak a mélységes ismeretét és persze a gyöngéd iróniát őrzi meg.
A novellák, amelyekből e kötet teljességigényű válogatást ad, csak egyetlen legendát igazolnak maradéktalanul. Tudvalevő, hogy az első világháború idején hadba vonuló Szép Ernő a kardjára vésetett németül egy jelmondatot: „Élni és élni hagyni.” A két világháborút megjárt író a novelláiban úgyszólván senkit, még egy állatot sem pusztít el.

Berganza ​és Cipion, a valladolidi irgalmasok kórházának alamizsnagyűjtő kutyái egy éjszakára csodálatosképpen hozzájutnak az emberi beszéd képességéhez. Ezen az éjszakán aztán kiöntik magukból mindazt, ami hosszú kutyalétük alatt szívüket nyomta. Minthogy sorsuk az emberhez kötötte őket, a szó természetesen az ember körül forog, és a két kutya lendületes dialógusán át különös beállításban tűnnek fel az emberi törekvések, erkölcsök, szokások.

„Hamsun, Sartre, Genet és Kafka ízeit véltem felfedezni Stasiuk könyörtelenül pontos, mégis drámai erejű prózájában. A Kilencnek minden jel szerint a kortárs regényirodalom kimagasló alkotásai között a helye. Egy gyökértelen, nyugtalan kelet-európai nemzedék portréja ez, meg egy városé, amely beletörődött, hogy a posztkommunizmus nem egészen az, aminek hirdetik” – írta Irvine Welsh a The New York Times Book Reviewban Stasiuk regényéről. A nálunk főleg egyéni hangvételű esszékönyveiről (Az én Európám, Hogyan lettem író, Dukla, Útban Babadagba) ismert lengyel szerző regénye pár évvel a rendszerváltás után játszódik: emberi sorsok véletlenszerűen ütköző biliárdgolyókként találkoznak az átalakulóban lévő Varsóban, egy adósságát visszafizetni próbáló kisvállalkozó krimielemeket sem nélkülöző történetével a középpontban. De Stasiuk esszéihez hasonlóan a Kilenc főszereplője is az idő, ez a „láthatatlan anyag”, amelynek árjával a hősök sikertelenül próbálnak szembeúszni.

Tartalom
Köd
Novellák
Sámson madara
A veréb
Egy falusi mizantróp
Az étlen farkas
Nirvána
Egy néma apostol
A mártír
Márta
Nemes rozsda
Ultima ratio
A filantróp
A nádsíp
A tigris
Madárpanasz
Una poenitentium
Őszi eső
Magdolna
Spleen
Farkasnyomor
Napraforgó
Gritti
Ének a zenéről
Országúton
Mea culpa
Ács Margit: Egy századvégi „magyar Tantalus”

1891-ben jelent meg Lev Tolsztoj Kreutzer-szonáta című kisregénye, amelynek addigra már óriási volt a híre. Több ezer másolat terjedt a műről szerte az országban, és mindenki el akarta olvasni azt a könyvet, amelyben a nagy író akkoriban szokatlan szókimondással beszélt a testi szerelemről, és emiatt a cári cenzúra egy ideig nem is akarta engedélyezni a kinyomtatását.

Az ​író vallomása: „Onnan kezdem önéletrajzom történetét, amikor – tizennégy éves korom küszöbén – kitör az első világháború. Ettől kezdve annak az évtizednek feltérképezése, melyet ebben a könyvben megkíséreltem, csak úgy volt lehetséges, ha egy felnövő fiú külső és belső életét egybe tudom kapcsolni azokkal a világtörténeti eseményekkel – sorsfordulatokkal, háborúval –, melyeknek tanúja voltam s különös módon néha kissé szereplője is.