Száz ​esztendeje született a két világháború közötti észt próza legnagyobb mestere, Anton Tammsaare. Első elbeszélései a századforduló idején jelentek meg. A falusi tárgyú és a gyermekkori élményekből fogant történeteken, életképeken még érződik a naturalizmus hatása. Vérbő paraszthősei, a kitűnő táj- és környezetrajz, szituációteremtő készsége már sejtetik a későbbi nagy elbeszélőt, akinek figyelme mindinkább a megoldatlan társadalmi kérdések felé fordul. Élményvilága új elemekkel bővül, s ez hat témaválasztására és stílusára is: a tízes évek lázadó, kiábrándult értelmiségi ifjai bukkannak fel a változó hangulatokat, a pillanatnyi benyomásokat finoman megragadó impresszionista prózájában. Az első világháború idején írt komor tónusú, fantasztikus elemekben is bővelkedő novelláinak hátterében a háború nyomasztó élménye áll. A húszas években kezdődik Tammsaare nagy regényírói korszaka, de nem marad hűtlen a kisprózához sem. ekkor születnek legjobb elbeszélései. Műveit sok nyelvre lefordították, több regénye magyarul is megjelent. Mostani elbeszéléskötete híven tükrözi sokszínű írásművészetét: lágyabb tónusú lírai elbeszélések groteszk hangvételű írásokkal váltakoznak benne, s valamennyi az írónak a társadalmi problémák iránti érzékenységéről és mély humanizmusáról tanúskodik.

A Quo vadis Nero félelmetes uralkodása idején játszódik. Egy csodálatos szerelem története bontakozik ki a regény lapjain: Vinicus a gazdag patrícius, beleszeret Lygiába, aki királylányból lett római rabnővé. A lány Plautuis házában él. Plautius felesége Pomponia, már keresztény, s keresztény Lygia is. Nero udvarába hívatja a lányt, s Viniciusnak ajándékozza. Lygia szereti Viniciust, mégis megszökik tőle. A férfi úgy érzi, mindenáron vissza kell szereznie Lygiát. De boldog lehet-e egymással ez a két, olyannyira különböző ember a keresztényüldözés korában? Megérthetik-e egymást? Hiszen mindketten mást tartanak fontosnak az életben, a boldogság s a szerelem sem jelenti számukra ugyanazt. Az ő személyükben megtestesülő kettősség jellemzi azt a világot, azt a kort, melyben élnek. Róma Nero eszeveszett dorbézolásaitól hangos, ember ember után esik áldozatul gyilkos tébolyának. Az új eszme hívei katakombákban bújkálnak, cirkuszok porondján halnak mártirhalált, de a kivégzettek helyébe mindegyre újak lépnek, mert megérett az idő a változásra, s a történelem parancsát nem semmisíthetik meg az égő Róma lángjai sem.
Sienkiewiczet Nobel-díjjal tüntették ki ezért a művéért, mely az egész világon ismertté tette írója nevét.

Nagy ​Theodorik, aki Veronai Detreként él irodalmi emlékvilágunkban – az ókor és középkor határesztendőiben emelkedik ki. A Balaton partján – mai feltevések szerint a Keszthely melletti Fenékpusztán – látta meg a napvilágot, az Attila halálát követő esztendőkben. A tó világa veszi körül a keleti-gót királyfi gyermekkorát, aki már korán túszhercegként kerül az akkor milliós Bizáncba, hogy megismerje a görög államművészet s udvari műveltség elemeit. A kelet-római császárság még három földrészre kiterjedő nagyhatalom, ugyanakkor azonban Itáliában már szinte esztendőnként váltják egymást a nyugati árnyékcsászárok.

Szabó Magda új regénye formája szerint oknyomozás: az írónő egykori levelek, naplók, újságcikkek, családi ereklyék, idős emberek elbeszélései, tulajdon gyermekkori emlékei alapján nagyszüleinek és szüleinek alakját, történetét rekonstruálja. Az Ókút mélyébe száll le, hogy eljusson a forrásig. Mégsem emlékirat a Régimódi történet, nem is egy emlékirat előjátéka: vérbeli regény.

„Az ​az évtized (1923-1933), melyet a Rézkor-ban próbálok felidézni, sokrétű, nehéz kor. Elejét még a háborúvég perzseli; merényletekkel, inflációval. A vége már nagy-európai korszak, hazai neobarokkunk tükröződésében, sajátos konszolidációval s ugyanakkor frankperrel, pusztító gazdasági válságszelekkel, melyek megérlelik a bankzárlatot. Egy Kolozsvárról a nagyvilágba sodródott fiú jegyváltása volt a latin civilizációval az Olaszországban töltött két esztendő. „

Beszélgetések könyve.
„Kérdezőből lassan kérdezetté öregszik az ember. pedig be jó volt ifjú riporterként ide-amoda száguldani kolozsvárott, ezzel-amazzal interjút készíteni a Világosság-nak!…” (Sütő András)

A Sátántangó, Krasznahorkai László első regénye 1985-beb jelent meg, s a rendkívüli kritikai elismerés és olvasói érdeklődés rögtön a kortárs magyar próza egyik alapművévé avatta. A szokatlan hangvételű történet egy olyan világlátásból született, amely még nem törte ketté a világot, s épp ettől lesz tragikus – saját egzisztenciális állapotunk és történelmi helyzetünk látlelete.