Kötetről kötetre épülő, de egynemű költői világ Bisztray Ádámé, lírai tónusát egyik kritikusa találóan így jellemezte: „Az elégikus hanghordozás, amely a pannon rezignáció és melankólia eredendő líraiságához kapcsolódik, klasszicizáló veretességgel, zamattal és artisztikummal társul.” (Bertha Zoltán, Kortárs ’85/3) Ez a néhány vonás joggal juttatja eszünkbe Berzsenyit, hiszen Bisztray Ádám az ő késői szelídebb, halkabb utódja abban is, hogy visszahúzódó magányban, a világnak a személyes életre szűkült szegleteiben a nemzet, a kultúra gigantikus gondjaival küzd meg parittya nélküli Dávidként.
Az új versek új, vagy legalábbis felerősödött eleme a magabízóbb önérzet, a maga igazának és igaza értékének csöndes, de határozott tudata. Az ilyenfajta férfias költői hangnak akkor legércesebb és legmeggyőzőbb a csengése, ha az ember túljut élete felén, s a tapasztalatok bizonyossága is érződik már rajta.
Miben találhatott támaszt, ha környező világunkban nemigen talált, sőt, épp ellenében kellett támaszt keresnie? Új versei elárulják, hogy magányát egy felismerés nyitotta fel: amit ő jónak, védeni-, mentenivalónak tud és hirdet, századok alatt kipróbált, nemzedékről nemzedékre öröklődő elve és biztosítéka az emberhez méltó létezésnek. Szent György maszkja alatt vallja meg: „Ha én mondom se én emlékezem…”

Japán fűzésű lapokkal, a szövegoldalakon Szász Endre grafikáival. A könyvet Szántó Tibor tervezte.
Omar Khajjám verseinek a bor és a szerelem az állandóan visszatérő motívumai, szinte valamennyi négysorosa, Rubái-ja buzdítás az életörömre, lázadás a vaksors esztelen kegyetlensége ellen. A mennyei Fazekas, aki összetöri alkotásait, a földi fazekasmester, aki királyok porából gyúrja fazekát, a rózsa lehulló szirma, az ifjúság elmúlása egyetlen megoldást sugall számára: „igyál! igyál! – holnap holt ajakad a föld alól kupát hiába kér!” Szabó Lőrinc három ízben fordította le – Fitzgerald angol átköltése nyomán – a XII. század nagy perzsa költőjének négysorosait. Az első változat 1920-ban jelent meg: lendületes, tekintélyeket nem ismerő, virtuóz formakezelésű szabad átültetés. A második változat tíz évvel későbbről származik, és 1965-ig mindössze egyszer, néhány példányban, kézirat gyanánt került kiadásra. Kötetünk ezt a fordítást tartalmazza – nemcsak irodalmi különlegessége miatt, hanem azért is, mert ez közelíti meg legjobban a perzsa eredeti hangvételét és szellemét. Az utolsó – 1943-ban megjelent – változat hangulatilag is Fitzgerald angol szövegét követi. Kötetünket Szász Endre külföldi kiállításokon is nagy sikert aratott rajzai díszítik.

A Magyar Tudományos Akadémia Nádasdy-pályadíjával jutalmazott költői elbeszélés

A ​szigorú, tömör négysorosok, a „körömversek” végső formára csiszolt, tényszerű közlései új színt jelentenek a kolozsvári poéta, Kányádi Sándor lírájában. A megalázott, lelkében megtiport, nyelvében, kultúrájában, nemegyszer létében veszélyeztetett romániai magyarság sorsának kibeszélőjeként a „gerinc állapotáról vall bennük, általuk a költő, s vall a maga emberi-költői rettegéséről: meddig maradhat ember az ember, meddig maradhat töretlen a gerinc, gyötörtetéseiben ép a lélek. De új a gondolatok kozmikus futása is a Vannak vidékek …, a Históriás énekek, a Szürke szonettek, az Űrsorompó élőbeszédszerű, mégis rímes-ritmikus végtájú, szellemtől ragyogó, mélylélektani élességű, létmélységeket bejáró verseiben.
Kányádi Sándor tévedhetetlenül a kisebbségi lét költője, sorstársainak verssel világító lámpása, de nem véletlenül üzenhet a „Dél keresztje” alatt élő „véreink”: üzennek a költemények minden, emberségében megsértet, jogaiban gátolt, megszomorított sorsának.
Évtizede, az utolsó kötet „fekete-piros” verseiben valamivel, hajszálnyival több volt a remény. A Sörény és koponya „zokogó” költője már csak abban bízik: véshet talán egy vonást, mondhat „bár egy miatyánkot”, írnoki alázattal rögzítheti a kort, a pillanatot. Elmúlhatatlanná teheti élete és életük gyötrelmeit.
A költő felnőtt a szerephez.
A 60. születésnapra készült Sörény és koponya lírikusa az élményit átélő, egyszermind intellektuálisan megítélő művész helyzetéből fogalmaz: létérvényű, közösségi érdekű ítéleteket.

Victor Hugo költeményeinek eddigi legbővebb magyar válogatása számos újdonságot tartalmaz a magyar olvasó számára, elsősorban Hugo utolsó éveinek franciául is csak nemrég feltárt verseiből. Hugo költészete magában foglalja a múlt minden jelentős örökségét, de már utat nyit a modern költészet felé is. Kötetünkben arra törekedtünk, hogy e hihetetlenül termékeny és sokoldalú költő minden korszakát és minden arculatát bemutassuk a legrangosabb magyar műfordítók tolmácsolásában, Victor Hugo illusztrációival. Vannak költők, és éppen a legnagyobbak, akik nemcsak a műveikkel hatnak, hanem életük példájával is. Hugo is ezek közé a kivételes nagyságok közé tartozik. Költészetének időtlen értékei, szerelmi, családi, tarsadalmi és politikai lírájának mély humanizmusa, természetfestő verseinek bensőséges szépsége, nyelv- és formaművészetének csodálatos gazdagsága önmagukban is a világirodalom legnagyobb költői közt jelölik ki helyét. Az igazságért való bátor kiállása, a száműzetés vállalása, meg nem alkuvása életét is példaképpé tették, s ez méltán adja meg neki azt a címet, melyet még ellenségei sem tagadhattak meg töle: ő a franciák legnagyobb költője.