A magyar irodalomban talán szokatlan, hogy valaki az énjének egy-egy megvalósíthatatlan részét másik személlyé sűritse, olykor más korszakba is.” Új versgyűjteménye egyik leg-izgalmasabb ciklusának postscriptumát kezdi igy Weöres Sándor. A ciklus tíz versében egy fiktív, XIX. század eleji magyar költőnő hátra-hagyott életművét kelti életre” Weöres, a stílus, a hang váltásait, irodalmi hatásokat, a kor atmoszféráját érzékeltetve, a pasticció-n túl, valóban felállítja egy női egyéniség minden dimenzióját, s egy szerves életmű káprázatát kelti. S ha Psyché a költő tündökletes játékos-ságának egyik legvégletesebb reinkarnációja is, alig van a kötetnek darabja, mely ilyen-olyan fokon, módon ne korrespondálna valamivel -az ősköltészet, a reneszánsz, a provanszál lira felbukkanó hangjai, egy középkori örmény szerzetes néhány énekének felidézése, a bibliai József históriájának szabados-friss feldolgozása mind-mind ennek a vonulatnak elágazásai. A kötet számos portré-verse is több a portrénál, erősebben megmerül a mintában, néhány jelző mozdulattal szinte megjátssza az ábrázolt egyéniséget. Ez a végigvonuló, a gyűjteményt beágazó játék megengedi két valódi műfordítás besorolását is Hlebnyiko-vét és Nasztaszíjevicsét, az átmenetet Nareki Gergely örmény pátriárka himnuszai képviselik, melyeket Weöres Luc-André Marcel fran-cia átköltéséből ültetett magyarra. Csupa játék tehát ez a gyűjtemény mégis, nincs egyetlen sora sem, amely sajátosan weöresi ne lenne, hiszen talentumának éppen ez a színejátszó tükrözni-tudás, ez a hallatlan nyelvi gazdag-ság egyik legmarkánsabb jellegzetessége.

Az Erdélyi Szépmíves Céh 10 éves jubileumára kiadott díszkiadás.

ÓDA A REPÜLÉSHEZ
Munka közben kinéztem
ablakomon, a kavargó hószilánkok
sűrűjébe, s az üvegen át is hallottam,
hulltukban sustorognak, s egymáshoz ütődve
zengnek a jégpihék: s eszembe te jutottál
barátném, mert a szirmokkal roskadó magasban
repülő búgott, valami árút, vagy utasokat
szállító repülőgép. Barna barátném, eszembe te jutottál:
férjed pilóta, s mesélted szerelmes rettegésed!
S míg elképzeltem fönt a gépet, ahogy
a légcsavar a havat szikrázva kavarja,
s a gép vezetőjét, aki műszereire, majd
a fehér éjbe tekint; vad gyermekkorom
lobbant föl újra szívemben; mert
pilótaakartam lenni én is! Repülő, aki
nevetve legyőzi a lét, a föld vonzerejét.
Ó, én is az akartam lenni, mint a te férjed!
Repülő, egeket szántó, hatalmas! Hány
játék, hány fulladt kisérlet, hány füzet
őrzi jegyét? Szállani én is akartam;
már az iskola udvarán, ahol kitárt
karokkal, berregve futottam, nagyobb
port rebbentve, mint a libák!
S hogy bongani kezdte az iskola-harang
a tudomány aznapi befejeztét, haza is
kitárt karokkal szálltam. Ó, hányszor is!

„Párizs. Ezt a fogalmat magyarázni nem kell. Elhagyni és megérkezni oda, élni keserveit, gyönyöreit, vagy éppen vágyakozni utána. Ebben a könyvben verseket talál az olvasó, azoktól, akik nem konzervdobozból lélegezték be messziről levegőjét. Nekem a Shakespeare and Co. Könyvesboltnál kezdődik, ahol az ott vásárolt könyvekbe a francia nullkilométer pecsétjét ütik be. Több ez mint jelkép.” (Takács Antal)

Kötetről kötetre épülő, de egynemű költői világ Bisztray Ádámé, lírai tónusát egyik kritikusa találóan így jellemezte: „Az elégikus hanghordozás, amely a pannon rezignáció és melankólia eredendő líraiságához kapcsolódik, klasszicizáló veretességgel, zamattal és artisztikummal társul.” (Bertha Zoltán, Kortárs ’85/3) Ez a néhány vonás joggal juttatja eszünkbe Berzsenyit, hiszen Bisztray Ádám az ő késői szelídebb, halkabb utódja abban is, hogy visszahúzódó magányban, a világnak a személyes életre szűkült szegleteiben a nemzet, a kultúra gigantikus gondjaival küzd meg parittya nélküli Dávidként.
Az új versek új, vagy legalábbis felerősödött eleme a magabízóbb önérzet, a maga igazának és igaza értékének csöndes, de határozott tudata. Az ilyenfajta férfias költői hangnak akkor legércesebb és legmeggyőzőbb a csengése, ha az ember túljut élete felén, s a tapasztalatok bizonyossága is érződik már rajta.
Miben találhatott támaszt, ha környező világunkban nemigen talált, sőt, épp ellenében kellett támaszt keresnie? Új versei elárulják, hogy magányát egy felismerés nyitotta fel: amit ő jónak, védeni-, mentenivalónak tud és hirdet, századok alatt kipróbált, nemzedékről nemzedékre öröklődő elve és biztosítéka az emberhez méltó létezésnek. Szent György maszkja alatt vallja meg: „Ha én mondom se én emlékezem…”