Rabindranath Tagore, a nagy indiai költő verseit alighanem Áprily Lajos fordította a legérvényesebb költőiséggel magyarra. Tagore itt egyik versében arról ír, hogy az ember egész életében az elérhetetlen aranyszarvas”-t űzi. Az indiai költőnek ez a hasonlata szolgáltatta a kötet címét. Ez a kötet annak a bizonysága írja szép előszavában Áprily, hogy sok-sok éven át én is űztem az elérhe-ltetlent, űztem, ahogy Rabindranath Tagore űzi versében az aranyszarvast.” Tegyük hozzá, hogy Áprily mint Tagore is és minden igazi költő elérte az aranyszarvast: hatékony cizelláló művességével és mesterségbeli alázatával maradandó magyar versekké formálta a világköltészet sok remekművét. Áprily költői érdeklődése és soknyelvű tudása a világirodalom nagy területeit hódította meg: angol, francia, latin, kínai verseket – és a legintenzívebb költői beleéléssel a német, az orosz és a román lírát. Az olvasó sok olyan verssel is találkozik, amilyennel más fordító antológiákban aligha: Tagore már említett versein kívül például Turgenyev verseivel és csodálatos prózai költeményeivel, és Caj Jennek, a hunok fogságába esett előkelő kínai lánynak verseivel, amelyek szorongató szenvedéllyel festik a barbár idegenek fogságába esett kínai költőnő meghasadtságát a hun férjéhez és különösen gyermekeihez kötő szeretet és honvágy között. A kötetben szerepel Lermontov Álarcosbálja is Áprily ezt a romantikus drámát is virtuóz szellemességgel fordította.

Az istenes énekeknek itt közzétett első kiadás 1939-ben került elő a marosvásárhelyi Teleki-Könyvtárból. Az ismeretlen kötetről – címlap híján – a benne lévő fametszetek árulták el, hogy hol, mikor és kinél készült. A meghatározás részleteire most nem térhetünk ki (erre vonatkozólag ld. Varjas Béla: Balassa Bálint istenes énekeinek első kiadása. Budapest, 1940. Az Orsz. Széchenyi Könyvtár Kiadványi XI. füzetét) csak az eredményt összegezzük. Közismert tény, hogy Rimay János készült Balassa verseinek kiadására, de tervét nem tudta megvalósítani. Az első Balassa-kiadás tehát csak Rimay halála (1631) után láthatott napvilágot, de nem Bártfán – mint Dézsi Lajos hitte. A Teleki-Könyvtárban őrzött Balassa-kötetről ugyanis kiderült, hogy azonos azzal a Bécsben megjelent „első editió”-val, melyre az 1699. évi nagyszombati kiadás, mint elődjére hivatkozik. Ez a bécsi kiadás pedig a Ferenczfi Lőrinc királyi titkár tulajdonát képező betűk és dúcok felhasználásával 1632-35 között Bécsben, mégpedig valószínűleg Rickhes Mihály nyomdájában jelent meg. Az istenes énekeknek a legrégibb kiadása természetesen szintén szétválaszthatatlanul közli Balassa és Rimay költeményeit, mint a későbbi hazai ú.n. „rendezetlen” kiadások. Az egész kötet több olyan éneket tartalmaz, amelyet csak ebből a kiadványból ismerünk. (Irodalomtörténeti feldolgozásra vonatkozólag ld. az Irodalomtörténet 1941. évfolyamát.)
Hasonmás kiadásunk fotoátvitel útján offsetnyomással készült. Sajnos az első Balassa-kiadás ránkmaradt egyetlen példánya csonka. Hiányzik a címlapja és a 33-36. lap, a 190. lappal pedig a kötet megszakad.

Kálnoky László azok közé a ritka költők közé tartozik, akiknek minden kötete örömet és meglepetést nyújt olvasójának. Örömet, mert egy gazdag költői vi-lág szép kiteljesedésének lehet tanúja, s meglepetést, mert ez a költői világ szerves és egységes növekedése ellenére mindig új meg új hangon fejeződik ki. A költő nemcsak a mesterségbeli tudás oly fokán áll, ahol nem okoz neki gondot semmiféle élmény választékos és mégis keresetlen, érzékletes kifejezése, de érzelmi, szellemi élete is oly differenciált és mély, hogy a köz-napok legkisebb eseménye képes benne általános érvényű gondolati, indulati folyamatokat elin-dítani. S közben mennyiféle szín, stílus, forma szólal meg a versei-ben, az érzelmek mily széles skáláján képes könnyedén és természetesen, megejtő frisseséggel szólni! Egyszerre hagyományőrző és modern, szarkasztikus és érzelmes, szigorúan szerkesztett és elomlóan lágy, zenei, ódaian szárnyaló és élesen groteszk. S a legkülönfélébb témák – a Svédországba, távolra került unoka iránti kínzó vágyakozás s az elmúlt ifjúság utáni, fel-felrévedő, lassan szétporló fanyar nosztalgia, a betegség, a halál-félelem, a haza, a nyelv, az emberiség s a művészet ügyeiért érzett aggodalom és szemérmes, egymást kiegészítve, egymáshoz kapcsolódva, mint egy tartalmas, sokrétű élet szerves részei szólalnak meg lírájában; rendkívüli gondossággal és hozzáértéssel megmunkálva, formájában, mondanivalójában egyaránt éretten, árnyaltan és kivételesen gazdagon. féltő szeretet

Magyar művészek rajzaival.
Sajtó alá rendezte Bánóczi József
Bevezetéssel ellátta Váczy János

Válogatott versek – költőjük előtt tükörkép. Olyan méghozzá, amelyet hosszú idő után pillantva tükörbe, meglepődve nézhet. Egy régi versem – idáigvaló pályám közepe tájt -testi arcommal esett ilyen találkozásomról szól: Ha ezt az arcot látom egy kirakatüvegben, se sirni, sem nevetni, köszönni volna kedvem.
„Változom” volt a címe. Minden változás együtt azonban az azonosság. Lelki, szellemi arcomra, a válogatott versek kínálta képre tekintve, ezt mondom: „Nem köszönök. Ez valóban én vagyok. A címet azonban, melyet e képnek szántam, meg kell változtatnom. Nem maradhat tizennyolc éves koromban írt kedves versemről Budai hegyek utcán. Maga a kép mást sugall. Nem viselheti egyedül a meghitt utcákat, ösvényeket, amelyeket kamaszkoromban róttam, s ahol betűmet rovom. Zaklatott évszázadunkban ezek fölé a zaklatottságot legtöbbször közvetve jelző -de mindig közvetlen tapasztalatokból fölsarjadó versek fölé egy másik, önmagában jelentéktelenebb költeményem címe kívánkozik: Beszakad az idős.” Mert mint valami tető” beszakadt többször is. S fenyeget is új és új beszakadással. Tizennégy esztendős koromban írt „Megint egy este” című versem még általában az idő múlásával szállt szembe. Hetykén és ma-is-irigylem biztonsággal szólván egy vitézről, aki fellőtt nyilával odaszegezi a szökni készülő napot az égre. Mikor ezt írtam, nem olvastam még a „Faust”-ot, a pillanat tartóztatásának monumentális hitvallását, Kosztolányi az idő tájt írhatta: „Ha nem tudnám, hogy meg fogok halni, soha egy sort nem irtam volna le”, s a jövőé volt még József Attila „Nagyon fáj” kötete, amelyben az a művész perelt az elmúlással”. De gyermek-fővel is éreztem és gyakoroltam, hogy nem a költő dolga ez: az elmúlással való perlekedés. S ha azóta meggondolttá kényelmesedtem is, és már nem általában az elmúlás el-len tiltakozom, csak a tartalmatlan múlás ellen, döntő különbséget akkor sem kell látnom ama kezdet-költeményem és a legutóbbiak között. Mert annak magamat-megszólító fő-panasza ez volt: „Hagytad, hogy a nap elmúljon fölötted.” Múlik a nap mindegy, hogy hogyan! S ha Történelem és Természet keserves rohanása az e kötetet záró „Bikasirató”-ban az élő hús tépését ismétlő domináns Témakör” látomásához vezet, akkor a tükörbe tekintő költő számára annak felismeréséhez is, hogy e pályaiv gyermekkori, a „Lapozgatom a vasárnapi számot” embernek ember elleni fenekedését elítélő soraitól törvényszerűen érkezett el a „Bikasirató”-hoz, mely az élőlényeknek élő-lények által okozott szenvedésével feszül szembe. Éppoly reménytelenül, mint az a bizakodó, napmegállítást álmodó kezdeti költemény? Nem hiszem. Ha az idill állandósí-tásáról mint valami álomról le kell is mondanunk, áhításáról, felidézéséről és az érte való cselekvésről nem. Amelynek talán ezek a versek is részei lehetnek.

„A Buda halála „impúrumá”-nak hasonmását a szépen nyomtatott végleges szöveggel és Keresztury Dezső alapos és érdekes tanulmányával kiegészítve teszi közzé a Helikon Kiadó. Nemcsak egy nagy költő művészi látomása tehát a magyar őstörténetről, hanem a magyar önismeret, azonosságtudat egy igen fontos kérdéskörének olyan megfogalmazását, amelynek komoly mondanivalója van napjaink nemzeti érzésvilága számára is.”

Összeállította Steinert Ágota, az utószót írta Simon Zoltán. Ez a kötet egy a 2000 példányból, ami a Helikon Könyvbarátok Köre tagjai számára készült.