„A könyv anyaga: Kassák Lajos költői művei 1904-től 1967-ig; azaz a kötet hatvankét év munkáját foglalja magába.
A versek száma kétezren felül van, ezek között a 2-3 soros töredéktől a 14 soros szonetteken át a kb. 600 soros A ló meghal, a madarak kirepülnek-en keresztül a kb. 3500 soros prózaversben írt Máglyák énekelnek-ig a legkülönbözőbb terjedelmű művet megtalálhatjuk. a verstermés egésze mintegy 30 000 sor” – írja a kötet utószavában a költő felesége. Összes verseinek új, javított kiadása talán minden eddigi gyűjteménynél alaposabban, átfogóbban ismertet meg a modern magyar és egyeteme művészet egyik legsokoldalúbb, legérdekesebb alakjával. A költő az európai avantgarde alkotóival egyidejűleg vívta meg a maga művészi forradalmát, megkapóan új mondanivalóinak friss formát keresve és találva. Életszemléletének, valóságlátásának, szüntelenül változó s önmagához mégis mindig hű, szuverenitását a merész kísérletek közt is megőrző egyéniségének legtisztább, legérzékenyebb tükre: lírája.
„A versek végtelen, forradalmas, kaotikusan vajúdó, tűzben és füstben tekergő sorai a mai lelket zengetik meg – és a szavak, melyeket mintha felrobbantott volna a világ katasztrófája, új pályákon keringenek” – írta első, 1915-ös könyvéről Kosztolányi, s végigtekintve a kötetek során megértjük, hogy csak a korai művek gazdag, teremtő diszharmóniájából bontakozhatott ki az érett kassáki líra lenyűgöző szintézise, az a költészet, melynek ars poeticáját a költő így fogalmazta meg: „Az igazi nagy művész a rend és az egység odaadó szolgálatában dolgozik. Nem a személyének kijáró dicséret és kitüntetés érdekli, hanem a mű tisztasága, egyetemes érvényű tartalma, formai tökélye.”

LAWRENCE FERLINGHETTI állítólag maga sem biztos benne, 1919-ben vagy 1920-ban született-e, csak abban, hogy március 24-én, a New York állambeli Yonkersben. Olasz bevándorló apjának és portugál anyjának ötödik gyermeke volt. Apja váratlanul meghalt, anyja megőrült, őt anyjának egyik nőrokona néhány évre Franciaországba vitte. A háború kitörése után Ferlinghetti bevonult a haditengerészethez, majd 1948-ban a Columbia-egyetemen megszerezte a Művészetek Magisztere fokozatot, 1951-ben pedig a párizsi Sorbonne-on doktorált.
Költészete a beatmozgalommal együtt az ötvenes években bontakozott ki San Franciscóban. Magyarul a Nagyvilágban és az Üvöltés című antológiában jelentek meg versei, Egyes szám negyedik személy című regénye pedig a Modern Könyvtárban látott napvilágot.

Jékely Zoltán, a Nyugat-nemzedék jeles költője nyolc esztendő után ismét új verskötettel lép a nyilvánosság elé. Kötetet mintegy hatvan kisebb lírai verset s egy hosszabb verses mesét tartalmaz. A szerelemről s az örök emberi problémákról vall. Ma is fiatalos frissességgel, meggyőző művészi erővel mondja el véleményét a múltról és a jelenről. Verseit sajátos derű jellemzi. Az „Angalit és a remeték” című verses meséjében egy bonyodalmakkal teli, bájos szerelmi históriát mond el.
Lidérc-űző című kötete nyilván újabb érdeklődőket vonz majd Jékely olvasótáborába.

1921. június hó 20-án született, Pécelen. A bonyhádi evangélikus Főgimnázium-ban tett érettségije után a Ludovika Akadémia hallgatója lesz, ahol 1944-ben hadnaggyá avatják. Front, hadifogság és hosszú internálás után 1948 tavaszán átlépi a jugoszláv határt. Innen Olasz-országba szökik, majd 1951-ben kivándorol Kanadába. Nős, öt gyermek apja. A Rómában megjelenő „Katolikus Szemle” és a párizsi Irodalmi Újság” állandó munkatársa. A nyugatra került költőnemzedék egyik legkiválóbbja. A szavak és a forma szerelmese, ki örök emberi mondanivalójával, nagy mesterségbeli tudásával a minden idők költőjének arcát tükrözi.Várostól elszakadni vágyó kistisztviselők, olajos kezű munkások, öt holdas, szegény parasztok földjéről indult el, rajongásig szeretett édesanyja és nagy-műveltségű tanár apja szeretetének fundamentumával. Faluja: Pécel ott guggolt Pest lába előtt. És ő, a gyárak és szán-tók közé szorult ember mindent látni vágyó szemével figyelte földje életét. Lát-ta a mosolyt és a könnyeket. Az örömet és a szenvedést. Látta az egyre szűkülő föld marasztaló ölelését; gyárak csábító füstjét.És hiába zárta el ettől a tájtól húsz hazátlan év; hiába emelkedtek köré határok, drótsövények, tengerek és idegen földek, ő még mindig ott ül „Magasban” című versének körtefáján és a megszállottak hitével meséli azt, amit csak a nagyon-szeretettek és kiválasztottak láthatnak ezen a földön.