Emigrációs kiadás.
Valószínű, hogy hivatalosan még nem kimutatott politikai és kultúrtörténeti tény: az úgynevezett szamizdat-irodalom hatása és jelentősége (legalábbis Magyarország számára) Márai Sándor „Halotti beszéd” című versével kezdődött. Ez a vers az 50-es évek elején hangzott el egy nyugati rádióállomás magyar műsorában, voltak, akiknek sikerült hangszalagra rögzíteniök, arról leírták és kézről-kézre adták, mígnem már százával, sőt talán ezrével voltak olyanok, akik megtanulták, betéve tudták és társaságokban, szűk baráti összejöveteleken halkra fogott hangon elmondták. Abban az időben ez a vers főtémája volt elsősorban a fővárosi nagyközönségnek az emigráció, az emigráns lét belső tragikumán át világította meg az ország kiszolgáltatottságát, elesettségét.

A leginkább célravezetőnek azt látnám, ha az egész könyvet a „fül”-re nyomnák. Mert ez a könyv egy mondat az életemről és az életemből. S ez a mondat rövidebben el sem mondható. A könyv belsejében az üres lapok pedig jelezzék azt, amit még megírhattam volna és megírhatnék, és ami még mindig nem ugrana túl az egyetlen mondat határán.
Ez a megjegyzés komoly tréfa. Mellette a valóság pedig tréfás. Mert nem jó tréfa-e az, ha az ember legesettebb – mert lábadozó – korában írja, maga meglepetésére, azt a munkáját, ami őt magát a leginkább elszórakoztatja és továbbgondolkoztatja? És nem folytatódik-e az a jó tréfa akkor, amikor barátai, írótársai és olvasói azt mondják, hogy ők ugyanígy vannak vele? Nem teszi-e mindez boldoggá az építkezőt, aki nem úgy építkezik, mint a mérnök – terve szerint pontosan -, hanem egy még mérnökibb pontossággal régebbi és ősidőktől meglevő tervet teljesít be, úgy, mint a hód, a hangya vagy a fecske?

Irodalmunkban páratlan társadalom- és művelődéstörténeti dokumentum ez a könyv. Nem verses magyar történelem, de a költemények beszámolnak a történelmi eseményekről is. A magyar valóság versei elsősorban a hétköznapi életről vallanak, az emberről és világáról. Az antológia szerkesztője a régi magyar költészet olyan területeit is felkutatta, amelyek többnyire fehér foltok irodalmi műveltségünk térképén. Ezek a versek ma is élményt adnak, tiszta líraiságukkal hatnak.
A kötet legérdekesebb része a XVIII. századot bemutató rész: a versek jórésze csak korabeli kiadványokban olvasható, vagy éppen itt jelenik meg nyomtatásban először.
A válogatás hiteles képet ad a magyar költészet múltjáról, melynek – e kötet meggyőzően bizonyítja – legfontosabb ihletője, éltetője a valóság.

Válogatta és a bevezetőt írta Ortutay Gyula. A jegyzeteket összeállította Kríza Ildikó.

„Ady óriási tehetségű volt. De még óriásibb ösztönű. Olyan tragikus „beállítottságú” költő, aminőket a magyar történelemnek csak legbaljóslatúbb korszakai neveltek. Örökségének ereje nem kisrészt abban van, hogy maga is örökséget vett át. Különös élességűre Zrínyi óta van fölhangolva egy húr a magyar lírán: a nemzeti pusztulás veszélyét mondja, s ellene a segítséget kéri. Ady legmesszehangzóbban ezt a húrt tudta verni, maga is pusztulóban. Sirályhangjai letorkolására, míg élt, a szolgák kórusának a Himnusz-t kellett harsognia. Senki nem volt oly közös gazdája az őriznivalóknak és végeznivalóknak, mint ő. Ady. Mindmáig ő a legszívósabb összekötő a múlt és a remény közt.” Illyés Gyula

Rózsa-Flores Eduardo, a Boliviai Santa Cruzban született 1960, már-cius 31-én. A Horvát Függetlenségi Háborúban önkéntesként harcolt. Jelenleg a KAPU rovatvezetője.
Megjelent kötetei: Mocskos Háború (1994), Hallgatás Hadművelet (1996), Meghaltunk és mégis élünk (1999), Hűség (1999).