Ugyan az emberiség már időtlen idők óta ismeri a szimmetriát, mégis mindenkinek újra és újra fel kell azt fedeznie a saját maga számára. Ahogy járunk és kelünk a világban, megfigyeljük a körülöttünk lévő jelenségeket és tárgyakat, a szimmetria észlelése velünk van, sokszor úgy is, hogy nem tudatosul bennünk. Egyik első felfedezésünk az, amikor észrevesszük, hogy van két kezünk, és azok hasonlítanak egymásra, bár nem teljesen azonosak. Amikor elmegyünk egy kerítés mellett és esetleg kezünket bégig húzzuk a kerítés elemein, szinte fizikailag érzékeljük a szimmetria egy fajtáját. Ugyanígy a kisiskolások szimmetriát teremtenek, amikor gondos odafigyeléssel sormintát rajzolnak. Amikor egy épületet szépnek látunk, ebben is benne van annak szimmetriája. Nehezebb tetten érni azt a szimmetriát, amelyet egy zenemű közvetít számunkra és azt sem tudjuk pontosan, hogy az emberi arc szimmetriája mennyiben járul hozzá ahhoz, hogy valakit vonzónak találjunk. A Képes szimmetria két nemzetközi hírű Széchenyi-díjas akadémikus szerzője huszonöt év tapasztalatait nyújtja át az olvasónak hatszáz színes képpel és tömör rendező-segítő szöveges magyarázatával. A témában eddig megjelent tizenöt kötetük tanúsítja szakértelmüket és elkötelezettségüket. Ez a könyv azonban több, mint az eddigiek, érződik benne a különleges élmény megosztásának igénye. Meggyőződésünk, hogy Hargittaiék könyvének hatására olvasóink egy kicsit más szemmel fogják nézni a körülöttük lévő világot.

Másfél évszázaddal ezelőtt – a fényképezés feltalálásával – megszületett az emlékek rögzítésének az a módja, amellyel megmenthetővé lettek az egyéni és kollektív emlékezet múlandó élményei…
…A szerkesztők – mint a régészek – leletfeltárást és gyűjtést végeztek és ennek eredményét kapja kézhez az olvasó. Időrendben, egymásra épülő metszetekben rétegződik az anyag, mely nem a nevek, hanem a teljesítmény, s az új, időteremtette jelentések érvénye alapján rendeződött össze. Sok fényképezőről – akiket valaha oly nagy tisztelet övezett -, kiderült hogy esetlegeset alkotott, másokról, akiket korábban számba se vettek, hogy maradandót.
Kötetünk nem törekszik, hisz nem is törekedhet a teljességre. Igénye egy van csupán: a magyar fotográfia még meglehetősen ismeretlen múltjából, képanyagából olyan válogatást nyújtani át az olvasónak, amelyet kedvvel és sokszor lapozhat át; amely klasszikus művek és új felfedezések élményét ígéri; képeskönyv, mint vállalt elődei: Rosner Károly 1939-es és Kaukovszky Tamás 1945-ös Magyar fényképezése, a Magyar fotóművészet 1961-62-es kötetei, melyeket Vadas Ernő szerkesztett, vagy az 1971-ben megjelent Fotografia Hungarica (Szántó Tibor összeállításában). Tükör, amely önnön képünket adja vissza. Híradás, amely másokról tudósít. Nyom, amely jelen (és volt) létünkről őríz üzenetet.

Miért gazdag a magyar fotókultúra?
Azért, mert sokan gazdagítják! Sokkal többen, mint ahány alkotóról a televízióból és az országos napilapok tudósításaiból tudhat a közvélemény. Ezért itt az ideje, hogy az önmaguk fontosságát és jelentőségét oly hangosan hirdetők nevén kívül megismerjünk másokat is, akik csendesebben, szerényebben, de hozzájárulnak a kortárs fotográfia gyarapításához.
Az idén első alkalommal készül kulturális leltár erről a területről, amelynek egyetlen célja van: felsorolni mindazokat az eseményeket – kiállításokat, előadásokat, alkotótáborokat -, amelyeket 1998-ban rendeztek a fényképezés iránt érdeklődők számára. A naplószerű összefoglalásból természetesen nem hiányoznak majd az események szereplői sem. Név szerint említve az alkotókat, akik vizuális élményeiket és mondanivalójukat fényképpé formálva hozták nyilvánosságra.