A szerzőnek – saját tapasztalataira és számos nagy művész, tudós vagy pedagógus meggyőződésére támaszkodva – az a véleménye, hogy a művészet különös tulajdonságai miatt „nem megtanítható”. Rengeteg ismeret és készség átadható és elsajátítható ugyan a művészettel kapcsolatban, elméletben és gyakorlatban egyaránt – csupa olyasmi, „amit minden művelt embernek illik tudnia” –, de éppen a legfontosabbhoz, ahhoz a bizonyos „kimondhatatlanhoz”, amelynek megragadására minden művész és minden műértő törekszik, kizárólag személyes utak vezetnek.

„Amit a kép megmutat, de nem fitogtat” – erről szól minden műelemzés, ezért keres rendező elvet az ikonográfia, és ennek megtalálása a műélvezet legfőbb forrása. A kalandhoz pedig Arasse-nál jobb vezetőt nemigen találhatunk. Ebben a kötetben hét tanulmányát egy új vezérlő elv szerint írta meg, melyet analitikus ikonográfiának nevezett el. A kép szüzséje(sujet) és az alkotó szubjektuma(sujet),- ahogy a francia szó egybeesése is azt mutatja, – egymásba épülését, és egymásra utalásait vizsgálja. „Elemzésemnek nem az a célja, hogy egy nevet kapcsoljunk egy műalkotáshoz, hanem az, hogy egy alkotásban megragadjuk, mivé tudott válni alkotójának köszönhetően (akinek viszont ismernünk kell a nevét ahhoz, hogy a képet megfelelően tudjuk értelmezni). Témám jól körülhatárolható: újabb és újabb konkrét eseteket elemezve szeretném megragadni azt, ami – túl azon, hogy egyedivé teszi az egyik vagy a másik műalkotást azon a sorozaton belül, amelyhez tartozik – magán viseli alkotójának személyiségjegyeit. Vagyis azt kutatom, miképpen van benne a Mózesben Michelangelo, a Noé részegsége című festményben Bellini, A Bölcsesség allegóriájában (Az idő múlásának allegóriája a bölcsesség által vezérelve) című képen Tiziano, akárcsak Mantegna a szignatúráiban, vagy Piero di Cosimo a Prométheusz mítosza című képen?” „Arasse kíváncsisága és fantáziája kimeríthetetlen, nyelvi és vizuális humora lenyűgöző, természete nyughatatlan. De a naiv rácsodálkozás és az alázat kegyes adománya is az övé.”

Ma is meghökkentően szellemes és személyes hangú művészeti írásaiban Charles Baudelaire a kritikának egészen újszerű műfaját hozta létre; a képzőművészet számára kora ifjúságától végtelenül fontos, éltető elemében szinte verseivel egyenrangú módon tudta a maga költői világképét kifejezni. A francia Hermann Kiadótól átvett válogatásunk most átfogó képet ad ilyen irányú munkásságáról. A művekhez és művészekhez egyenrangú társként közelítő, a művészeti törekvéseket és problémákat belülről szemlélő költő mintegy újraformálta a figyelem középpontjába kerülő festményeket, rajzokat, rézkarcokat a nyelv közegében, ez teszi elemzéseit utolérhetetlenül érdekesekké. Szenvedélyes kritikákat írt Baudelaire, és a szenvedélyes mestereket szerette elsősorban és mindenekfelett Delacroix-t, akit kortársai közül legnagyobbra tartott; vagy Goyát, Bruegelt, vagy Hogarth-ot, Daumier-t, akik törekvéseikben az irodalomhoz eleve közel álltak, képzőművészeti eszközökkel szatírát, pamfletet, regényt írtak, s így az irodalmi megközelítés hálás témájának bizonyultak. Ugyanez a szenvedély vezette persze a vonalvezetés, a szín, az ecsetkezelés, a faktúra és textúra titkainak vizsgálatában is, sőt számára e kettő, forma és gondolat annyira ugyanaz volt, különválaszthatatlanul, hogy fejtörőiket is egymásból fejti meg: amikor egyikről beszél, mintha mindig a másikról hallanánk szólani. Ír a romantikáról, a színről, a modern életről, a képzeletről, a dandyzmusról, tájképfestészetről; ír lovakról, járművekről, a női arcfestésről, fotográfiáról, korának valóságos kis enciklopédiáját adva ezzel; költészet és képzőművészet nagy találkozásainak egyike ez a könyv.

A jelen kötet írásai a 2000-es évek elejétől a 2010-es évek elejéig tartó időszakban születtek, és nagyrészt a magyarországi neoavantgárd művészet különböző formáit elemzik. Az alkotókat tekintve többek között Erdély Miklós, Hajas Tibor és Szentjóby Tamás, de több más szerző is képviselteti magát, legyen szó filmről (Bódy Gábor), kortárs képzőművészetről (Pacsika Rudolf) vagy irodalomról (Esterházy Péter, Domonkos István, Tolnai Ottó). Műfaji szempontból szóba kerül a happening, a performansz, az experimentális film, az objekt és az installáció, de a neoavantgárd irodalom, illetve irodalomtörténet is (ez utóbbi körébe tartoznak a kötetbe beválogatott recenziók tárgyai: tanulmánygyűjtemények, irodalomtörténeti monográfiák). Az esetek többségében a tanulmányok nem választják szét az egyes művészeti ágakat, mivel a tárgyalt alkotók általában maguk is szerves módon vegyítették azokat. Az átjárásokat az olyan, sokféle területen alkalmazható fogalmak teszik lehetővé, mint a montázs, az allegória vagy a performatív beszédtett. Ha közös nevezőre nem is hozhatók, de e fogalmak segítségével a látszólag szerteágazó neoavantgárd tevékenységek bizonyos rokon vonásai, közös retorikai eljárásai és rejtett hagyományai megmutatkozhatnak.