Magyar művészek rajzaival.
Sajtó alá rendezte Bánóczi József
Bevezetéssel ellátta Váczy János

Válogatott versek – költőjük előtt tükörkép. Olyan méghozzá, amelyet hosszú idő után pillantva tükörbe, meglepődve nézhet. Egy régi versem – idáigvaló pályám közepe tájt -testi arcommal esett ilyen találkozásomról szól: Ha ezt az arcot látom egy kirakatüvegben, se sirni, sem nevetni, köszönni volna kedvem.
„Változom” volt a címe. Minden változás együtt azonban az azonosság. Lelki, szellemi arcomra, a válogatott versek kínálta képre tekintve, ezt mondom: „Nem köszönök. Ez valóban én vagyok. A címet azonban, melyet e képnek szántam, meg kell változtatnom. Nem maradhat tizennyolc éves koromban írt kedves versemről Budai hegyek utcán. Maga a kép mást sugall. Nem viselheti egyedül a meghitt utcákat, ösvényeket, amelyeket kamaszkoromban róttam, s ahol betűmet rovom. Zaklatott évszázadunkban ezek fölé a zaklatottságot legtöbbször közvetve jelző -de mindig közvetlen tapasztalatokból fölsarjadó versek fölé egy másik, önmagában jelentéktelenebb költeményem címe kívánkozik: Beszakad az idős.” Mert mint valami tető” beszakadt többször is. S fenyeget is új és új beszakadással. Tizennégy esztendős koromban írt „Megint egy este” című versem még általában az idő múlásával szállt szembe. Hetykén és ma-is-irigylem biztonsággal szólván egy vitézről, aki fellőtt nyilával odaszegezi a szökni készülő napot az égre. Mikor ezt írtam, nem olvastam még a „Faust”-ot, a pillanat tartóztatásának monumentális hitvallását, Kosztolányi az idő tájt írhatta: „Ha nem tudnám, hogy meg fogok halni, soha egy sort nem irtam volna le”, s a jövőé volt még József Attila „Nagyon fáj” kötete, amelyben az a művész perelt az elmúlással”. De gyermek-fővel is éreztem és gyakoroltam, hogy nem a költő dolga ez: az elmúlással való perlekedés. S ha azóta meggondolttá kényelmesedtem is, és már nem általában az elmúlás el-len tiltakozom, csak a tartalmatlan múlás ellen, döntő különbséget akkor sem kell látnom ama kezdet-költeményem és a legutóbbiak között. Mert annak magamat-megszólító fő-panasza ez volt: „Hagytad, hogy a nap elmúljon fölötted.” Múlik a nap mindegy, hogy hogyan! S ha Történelem és Természet keserves rohanása az e kötetet záró „Bikasirató”-ban az élő hús tépését ismétlő domináns Témakör” látomásához vezet, akkor a tükörbe tekintő költő számára annak felismeréséhez is, hogy e pályaiv gyermekkori, a „Lapozgatom a vasárnapi számot” embernek ember elleni fenekedését elítélő soraitól törvényszerűen érkezett el a „Bikasirató”-hoz, mely az élőlényeknek élő-lények által okozott szenvedésével feszül szembe. Éppoly reménytelenül, mint az a bizakodó, napmegállítást álmodó kezdeti költemény? Nem hiszem. Ha az idill állandósí-tásáról mint valami álomról le kell is mondanunk, áhításáról, felidézéséről és az érte való cselekvésről nem. Amelynek talán ezek a versek is részei lehetnek.

Az ​itt közölt verseket 1950 és 1953 közt csináltam az Andrássy út 60. pincéjében, Kistarcsán és az ÁVO recski bűntetőtáborában. A „csináltam” igét azért használom, mert Rákosi börtöneiben csakúgy, mint Hitler megsemmisitő táboraiban, papir és irószer nem állt a rabok rendelkezésére. Igy ezeket a verseket „fejben csináltam”…
Legfőbb gondom az volt, hogy verseimet emlékezetembe véssem; eladdig mindig szenvedélyemnek ismertem más verseinek megtanulását, de a magaméit figyelmen kivül hagytam. Ha az első négy sort elkészitettem, elmondtam magamnak nyolcszor-tizszer; a következő négy sorral ugyanezt tettem, aztán a nyolcat ismételtem ötször-hatszor, és igy tovább, mig a napi, átlagos 40 sor penzummal elkészültem. Reggelenként felmondtam magamnak mindazt, amit addig irtam? száz sort, ötszázat, ezret…
A fogdáról egész kötet költeménnyel – ezzel a kötettel – fejemben jöttem ki. Ezek után számos rabtársam tanulta meg azokat a verseket, melyeket jobbaknak, vagy a legjobbaknak tartottam. A megtanulás indoka nemcsak a kölcsönös, törhetetlen szeretet volt, melyet akkor és azóta egymás iránt érzünk és nemcsak a magyar nép sajátsága, a költészet iránti, merem remélni múlhatatlan lelkesedés. Sőt még nem is az, hogy ezekből a versekből – akármilyen is legyen irodalmi értékük – erőt tudtak meriteni. Hanem elsősorban az a tény, hogy költeményeimet meg kivánták menteni az utókor számára. Az akkori helyzetben, gyönge fizikumommal rendkivül valószinűtlennek tűnt, hogy túlélem Recsket. A túlélést, számos társammal együtt, nemcsak annak köszönhettem, hogy Sztálin későn ugyan, de a számunk legkedvezőbb pillanatban patkolt el, hanem elsősorban annak, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki a bűntetőtábort feloszlatta…
F. Gy.

Összeállította Steinert Ágota, az utószót írta Simon Zoltán. Ez a kötet egy a 2000 példányból, ami a Helikon Könyvbarátok Köre tagjai számára készült.

Geoffrey Chaucer főműve, a Canterbury mesék 24 verses elbeszélést tartalmaz – Boccaccio Dekameron-jának mintájára. A keretelbeszélés szerint 30 zarándok tart Canterburybe. Úgy tervezik, hogy a hosszú út folyamán történetekkel fogják szórakoztatni egymást.