Jean-Jacques, ​egy pénzügyi tanácsadó cég alkalmazottja, nyolc év után unni kezdi szépséges feleségét, Claire-t, és szenvedélyes viszonyba bonyolódik az erotikus köztes térből kibontakozó Sonia nevű gyakornokkal. Nem sejti, hogy a neje átlát ügyefogyott alakoskodásán, és titokban magándetektívvel, a kórosan félénk Igorral figyelteti. Egy könyörtelenül kötelező, örökkévalóságnak tűnő családi ebéd végén jön az érzelmi sokk, Claire nem túl tragikus mozdulattal, egyszerűen csak szép lassan feláll és határozott léptekkel elindul a függőágyban vegetáló, fincsi ebédtől eltelt, tunya férjurához, és valami különös felsőbbrendűséggel közli: „Elhagylak.”

„Maradjon fenn könyvemben az, ami velünk vész el: egy halálra szánt faj legboldogtalanabb nemzedékének kínja és becsülete. És lássák meg benne az utánunk jövők, hogy a megpróbáltatások esztendejében mi sajgott át a némaságra ítélt, elgyötört, vérig alázott magyar lelkekben.
Legyen a Bujdosó könyv a fájdalom könyve. Mialatt írtam, találkozni akartam benne azokkal, akik testvéreim voltak a közös szenvedésben. És ebben a könyvben velük akarok maradni még akkor is, mikor már sem ők, sem én nem fogjuk többé látni az új magyar tavaszokat.” (A szerző)

A ​regényben szereplő per, amelynek eredményeként a főhőst kivégzik, mai szemmel nézve, de részben már az 1920-as évek polgárháborús etikai normái szerint is prekoncepcióra épülő, konstruált per. A hatalom birtokosainak belső köréhez tartozó szerző azonban, akaratlanul, önmaga számára is szinte észrevétlenül feltárja azt a sátáni mechanizmust, amely arra kényszeríti az illegalitás körülményei között, a cári börtönökben és száműzetésben megedződött tipikus bolsevikot, hogy alávesse magát az igazságtalan, de állítólag a közösség javát szolgáló halálos ítéletnek – amelyről ma már tudjuk, hogy semmivel sem igazolható. Zugyin, egy Kormányzósági Cseka elnökeként nemrég még élet-halál ura, azzal a döntésével, hogy együttműködik a hóhéraival, alighanem a konstruált perekről szóló orosz irodalom legelső hőse.

Az először 1886-ban megjelent Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete – a három évvel korábban publikált ifjúsági kalandregény, A kincses sziget mellett – Robert Louis Stevenson (1850-1894) legismertebb műve. Az önmagán kísérletező orvosról és az általa létrehozott második – gonosz – énjéről szóló rémtörténet azon túl, hogy rendkívül izgalmas olvasmány, nagyon fontos és érdekes kérdéseket is felvet az orvosok – vagy általánosabban a tudósok és feltalálók – felelősségével, illetve az ember kettős természetével kapcsolatban.

A ​13. század utolsó harmadát a történészek a feudális anarchia korának nevezik. Az ország erejét állandósult belső viszályok emésztik fel, a tegnapi szövetségesek mára ellenségek, hogy holnap talán ismét érdekszövetségre lépjenek. A Kőszegiek, a Gut-Keledek, a Csákok kiskirályként szabdalják szét az országot; külön államot jelent az államon belül az egyház szervezete, és megintcsak más érdekeknek engedelmeskednek a tatárdúlás után behívott kunok.

Ez a történet egy fiatal magyar diákról szól, aki átélte a második világháború borzalmait, a légitámadásokat, szülővárosának bombázását és Budapest ostromát. Szovjet katonák hurcolták el 1945 februárjában mint hadifoglyot. A náci megszállás idején, családjával együtt, aktívan segítette zsidó honfitársait. A háború után évekig élt a szovjet kommunista terror elnyomása alatt. Hamis vádak alapján börtönbüntetés fenyegette, s hogy ezt elkerülje, áldiagnózis segítségével egy tüdőszanatóriumban talált menedékre. Az 1956-os forradalom alatt sebészként dolgozott Budapest egyik kórházában, ahová a harcok kitörése után az első áldozatokat szállították. A szabadságharc brutális vérbe fojtása után menekülni kényszerült.