„1902 ​kora nyarán John Barrington Ashley coaltowni lakost bíróság elé állították azzal a váddal, hogy megölte Breckenridge Lansinget, aki ugyancsak Coaltownban, ebben a dél-illinoisi bányavároskában lakott. Bírái bűnösnek találták, és halálra ítélték. Öt nappal ezután, kedden, július 22-én hajnali egy órakkor megszökött őreitől a vonatról, amely a kivégzés helyszínére szállította.

„Minden útnak valahol vége van. S emberi tulajdonság, hogy az út végén visszafordulunk s eltűnődünk életünk értelmén. Addig nem, de akkor igen. Addig csak megyünk ösztönösen s néha vakon is, egy nyom, egy cél, egy gondolat után. Hogy miért, azon majd töprengünk a végén, ha kifut az út lábaink alól s lábainkból kifogy az erő. Talán én is rájövök egyszer, hogy céltalan kapkodás volt az egész s legjobb lett volna semmit sem csinálni. De addig még sok idő van. Sok hegygerinc, sok völgy és sok tető. S keresztül rajtuk a nyom, amit követnem kell.” (Részlet a könyvből)

Az utószót Heller Ágnes írta.

Ismert s mégis az újdonság erejével, varázsával ható jelenetek, motívumok, szereplők köszönnek vissza a világhírű cseh író kisregényében vagy – a szerző műfaji meghatározása szerint – szövegében, amelyet a cseh irodalom értői Hrabal hetvenes években keletkezett művei közül a legjobbak közé sorolnak. Az olvasó ismét találkozhat Anyuval, Francinnal, Pepin bácsival és az Elba-parti városka többi szeretetreméltó, utánozhatatlan emberséggel életre keltett, megrajzolt lakójával. Ismét bekalandozhatjuk a sörgyárat, végigsétálhatunk a folyóparton, betérhetünk Pepin bácsival a női kiszolgálású vendéglőkbe, kószálhatunk a városkában, ahol immár végleg megállt az idő, a régi idő, a Hrabal-hősök ideje. A vidám sörgyári történetekhez képest a szerző melankolikusabb hangot üt meg a Városkában. Míg a Sörgyári capriccio egy felszabadult burleszk, addig a Városkára a nosztalgikus melankólia, helyenként a groteszk balladai hang a jellemző: szomorú és komikus, tragikus és groteszk jelenetek láncolata teremt különleges atmoszférát e megkapó hangulatú, mesterien megkomponált kamaraműben, melyben a szerző egy letűnt világot, a régmúlt aranyidőket, mindannyiunk emlékezet megszépítette gyermekkorát varázsolja örök életűvé és örök érvényűvé.

Míg külföldön William S. Burroughs (1914-1997) népszerűsége és elismertsége a hatvanak évek óta töretlen, sőt kultikus tisztelet övezi a „szürke mágust”, idehaza csupán a jól értesült kevesek látják benne a XX. század egyik legnagyobb íróját és tanítómesterét. Burroughs nem pusztán szépirodalmi teljesítménye révén emelkedett kultikus rangra, hanem azért is, mert a legtöbb műve beavatás. Beavatás a lét sötét titkaiba. Ha úgy tetszik, alászállás a pokol fenekére, vagyis a tudat mélyrétegeibe. Ám e kérlelhetetlen önfeltáráshoz Burroughsnak megrögzött határsértővé kellett válnia. A gátak áttöréséhez kivételes bátorsága és elszántságra volt szüksége, akkor is, amikor drogokat fogyasztott, és akkor is, amikor e radikális szöveg-, hang- és filmkísérleteket folytatott. A világhírt a vulkanikus erejű Meztelen ebéd hozta meg számára a hatvanas években. Mit is mondhatott az évekig betiltott regényről az 1966-os bírósági tárgyaláson az egyik koronatanú, Norman Mailer? A Meztelen ebéd „annak látomása, hogy mi történik az emberiséggel, ha teljesen elszigetelődik az örökkévalóságtól”. Mailer korai megállapítása telitalálatnak bizonyult. Burroughs több mint hatvan kötetes életművet hozott létre, de lényegében egyetlen kérdéskör foglalkoztatta: a fizikai és biológiai létbe zárt ember nyomorúsága és az önmeghaladás szükségessége. Burroughs úgy vélte, az ember kórosan megrekedt a fejlődésben. Olyan, mint egy ebihal, amely képtelen békává változni, a vízből a szárazföldre lépni. Utolsó regénytrilógiájában, és annak első részében, A vörös éjszaka városaiban (1981) minden korábbi művénél átfogóbb, kiérleltebb diagnózist ad az emberről. Hatalmas eszköztárral dolgozik, kifogyhatatlanul ontja az észbontó látomásokat és vérbő akciókat, kontinenseket és évezredeket átívelő szédületes utazásra csábít, miközben egy rettenetes és sokarcú vírusbetegséggel szembesít, amely a százezer éve letűnt ősi civilizációból, a vörös éjszaka városaiból származik. S hogy az apokaliptikus forgataggal mit akar elérni? Egyvalamit biztosan. Rá akar ébreszteni a szomorú valóságra: mivel a beteg állapota ilyen súlyos, bármiféle üdvözlés vagy megszabadulás csak reménytelen hazugság lehet.

E könyvében Leon Uris visszatér arra a helyszínre, ahol a világszerte bestsellerré vált műve, az Exodus is játszódik. visszatér egy olyan történet kedvéért, amely a gyűlöletről, a szeretetről, a bosszúállásról és a megbocsátásról szól.

15 éve sikerkönyv ez a mű Amerikában és világszerte. Egyetemisták, értelmiségiek „bibliája”, vezérlő kalauza, a legkülönfélébb irodalomkedvelők emlékezetes olvasmánya. Hirét és népszerűségét nem véletlenül hasonlitják Salinger Zabhegyezőjéhez, Kerouac Útonjához. Se nem igazán regény, se nem igazán esszé. Hosszú és lenyűgöző elmélkedés az emberi civilizáció mai sorskérdéseiről – egy pikareszkkaland meséjébe ágyazva. A főszereplők motorkerékpáron vágnak neki Amerikának, hogy prérin és hegyeken át eljussanak a nyugati partra. Útközben sok mindent megtudunk technikáról és természetről, egyéniségről és tömeglélektanról, „klasszikus” és „romantikus” gondolkodásról, a bonyolult világ és bonyolult lélek egyoldalú szemlélésének és elemzésének veszélyeiről, valamint a könyv központi témájáról – a Minőségről.

Ábel népmesei ihletésű hős, az ő sorsát kiséri végig Tamási Áron trilógiája – Ábel a rengetegben, Ábel az országban, Ábel Amerikában -, küzdelmét a létért, a megmaradásért. Csavaros észjárású, furfangos emberke, aki kalandjai során talpraesettségével, humorával, emberségével, segítőkészségével úrrá lesz a nehéz helyzeteken. Megjárja a rengeteget, a várost, Amerikát, hogy aztán visszatérjen szülőföldjére, a havasokhoz, mert ahogy a könyvben található, már szállóigévé vált mondat állítja: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.