Nyirő regénye egy maroknyi magyar menekült háború utáni kálváriájának állít emléket.

Kötetünk a társadalmi szatíra utánozhatatlan és kivételes tehetségű mesterének klasszikus novelláit gyűjti csokorba.

Az író alteregója – Harghitay József – nem elhivatottságból, hanem kötelességtudatból lesz pap, hogy özvegy édesanyját és testvéreit eltarthassa. Már a szemináriumban gyötri az önvád, hogy csupán képzeli vagy hazudja hivatástudatát. Később, fölszentelt papként eszmél rá, valójában székely népét kell szolgálnia, a nyomorúságban vergődő, mindenkitől kiszipolyozott, senkitől nem segített erdélyi magyarságot.

A két író 2008-ban találkozott először az Adelaide-i Irodalmi Fesztiválon, mely után Coetzee azzal a szerény javaslattal fordult Austerhez, hogy vágjanak bele valami közös projektbe. Austernek tetszett az ötlet, és ő javasolta, hogy két éven keresztül folytassanak egymással levelezést, és beszélgessenek el olyasmikről, amikről akkor beszélgetnének, ha egymás közelében laknának. A levélfolyamot olyan olvasni, mintha az ember egy szellemes értelmiségi beszélgetés fültanúja volna, amelyben a felek egymás álláspontját tiszteletben tartva, mégis szenvedélyesen társalognak az élet és a mûvészet kérdéseirôl.

Részlet: I. Sár és katona
1. Valahol egy hajón, október 20.
Öcsémnek.
Remélem, minden rendben van otthon, amióta eljöttem hazulról. Magam is a legjobb egészségnek örvendek.
Ma éppen úgy, mint tegnap és tegnapelőtt, minden éppen olyan kék körülöttünk, mint máskor, a végtelen ég és a végtelen tenger színe sohasem változik.
Valami különös hatással vannak ezek a tiszta őszi napok mindenre és mindenkire. Valósággal felfrissítenek. De bajtársaim, úgy látszik, unják már az egyformaságot. Tizenegy napja már, hogy útrakeltünk és behajóztunk „valahol egy kikötőben”. Egyikünk sem tudná elmondani, mit érzett a búcsúzáskor, de mindnyájan igyekeztünk érzéseinket leplezni és keményen lépkedtünk végig a hosszú hajóhídon.
Most is látom az arcokat és érzem a dobogó szíveket a parton lobogó zászlók között. De a látomás egyre jobban elhalványul, agyam kifárad.
A kék ég és a kék tenger között, alacsony hegyek barna gerinceivel szegélyezett szigetet látok, fenyőerdőket és egy partot, amely hosszú fehér selyemkendőhöz hasonlít. A hullámok megtörnek a parton és szívünk feszült várakozással telik meg.
De ez még nem az ellenség földje.
Amikor befutottunk Kammon-, Strait- és Mutsure-sziget közé, valami olyasfélét éreztem, amit az ember rendkívül érzelmes regény olvasása közben érez.
Mind összegyűltünk a felső fedélzeten. Egyetlen szót sem váltottunk egymással, amíg a part teljesen el nem homályosult ködfátyolos szemünk előtt…

Mika Waltari újra és újra megfiatalodó magyar olvasótábora is bizonyára örömmel fogadja az egyik kedvence történelmi regénysorozatának ezt a megkésett kötetét, amely a világtörténelem sorsdöntő korszakának monumentális korszakának monumentális körképét tárja elénk a biztos kezű alkotóművész palettájának ragyogó színeivel.

A gyermek: a jövő. A meg nem született gyermek: a jövőtlenség bevallása. Mert a történelem démonikus személytelenségét mindig az egyes ember élete, szenvedései teszik szembetűnővé. És lehet sors a sorsvesztés, és lehet jövő a jövő elveszítése. A regény egy végletes, halálos pontosságra törő tudat ön- és történelemanalízise. Egy ember beszél arról, mi történhet azzal, akivel megtörtént a század botránya. De vallomása oly mély, hogy megértjük, ami vele történt, bármely totalitárius államban bármikor megeshet. (Temesi László)