Max Weber tanulmánysorozata, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme eredetileg folytatásokban jelent meg 1904-1905-ben. Megjelenésekor és azóta is meg-megújuló viták tárgya, hivatkozási forrása. Weber korának több fontos problémájához szólt hozzá. Az egyik a kapitalizmus jellege és kialakulása volt, a másik pedig a vallás (vagy a kultúra, a világnézet) és a társadalmi környezet kapcsolatára vonatkozó polémia. Weber írása 1982-ben jelent meg először magyarul. A marxista kapitalizmuskép és valláskritika nem túl hallgatólagos bírálata minden korabeli olvasója számára világos lehetett. Bár ma nincs ilyen politikai-ideológiai pikantériája a műnek, de a történettudományi és szociológiai műveltségnek továbbra is megkerülhetetlen eleme a benne felvetett problémák és alkalmazott megközelítési, értelmezési módok miatt. A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme megjelenésének 100. évfordulója jó alkalmat nyújt a Weberrel foglalkozó hazai tudományos élet eredményeinek számbavételére.

A kötetet összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta Mesterházi Miklós

Kötetünk célja összefoglaló képet adni Fichte filozófiai rendszeréről és gondolkodói fejlődéséről. Az első három írásban a fichtei filozófia alapgondolatának, a gyakorlati ész elsődlegességének, az idealista tevékenységelv eszméjének valóban klasszikus megfogalmazásait olvashatjuk, A természetjog alapja…. az empirikus Én dedukciójának legfontosabb mozzanatait tartalmazza, Az ember rendeltetése e filozófia egészének kétségkívül legsikerültebb és legjelentősebb „népszerű” összefoglalása, A jelenlegi kor alapvonásai a gondolkodó történelem- és államfilozófiáját reprezentálja. Fichte filozófiája fontos láncszem a dialektikus gondolkodás fejlődéstörténetében, de egyes gondolatai közvetlen mondanivalót is hordoznak számunkra, elsősorban azáltal, hogy – bár elvontan, eszmeileg – a egyént és a nemet, a társadalmat szoros összefüggésben tekintve hirdeti az emberi tevékenység, aktivitás döntő jelentőségét.

Csak a művészetnek adatott meg legszerencsésebb pillanataiban, hogy a látszatba létet foglaljon.
Firenze a léleknek az otthon magasztosan egyértelmű biztonságát nyújtja. Velencének viszont a kaland kétértelmű szépsége jutott… tragikuma: az alapját odahagyó felszín, a látszat, melyben lét immár nem él, mégis valamilyen teljességként és szubsztanciálisként mutatkozik.