A kötet, amelyet átnyújtunk az olvasónak, Nicolai Hartmann-nak, korunk egyik kiemelkedő polgári gondolkodójának kisebb lélegzetű tanulmányaiból készített válogatás. E tanulmányok betekintést kívánnak nyújtani a hartmanni ontológia rendszerébe, amelynek kiemelkedő sajátosságai közé tartozik, hogy a modern polgári dekadencia szkeptikus, relativizmusba és szubjektivizmusba hajló tendenciáival szembeszállva, kritikailag állást foglal a megismerés objektivitásáért. Ezen az alapon igyekszik a valóságösszefüggéseket széles körűen szem előtt tartó filozófiai világképet kidolgozni. Az itt közölt írások a lételmélet alapproblémáival, természetfilozófiai. ismeretelméleti és etikai kérdésekkel foglalkoznak.
A kötetet Redl Károly elmélyült bevezető tanulmánya egészíti ki.

Földrészünk nagy gazdasági és szellemi átalakuláson ment át a reneszánsz idején. Mélyen megváltoztak az erkölcsnek az antikvitástól örökölt kategóriái is. Erről a folyamatról tudósít kötetünk, amelynek íve a kora reneszánsz itáliai bölcselőitől az érett, Erzsébet-kori Anglia reprezentatív gondolkodójáig terjed. Nem csupán „legfontosabb gondolatokat” ad ez a kötet, hanem ízelítőt kínál a szerzők stílusából, eszejárásából is. A legtöbb szemelvény első ízben jelenik meg nyelvünkön: Petrarca prózaíróként mutatkozik be, színes írásokat olvashatunk Alberti, Valla, Ficino és Pico della Mirandola tollából. Machiavelli Liviust kommentáló könyvének részletei után első ízben olvasható magyarul Erasmus Luther-ellenes vitairatának egy részlete, akárcsak Montaigne esszéinek néhány lebilincselő darabja, valamint Pierre Charron értekezése a bölcsességről. Bacon néhány remekmívű esszéje zárja a kötetet, mely Vajda Mihály válogatásában, Makkai László utószavával lát napvilágot.

A forradalom óta eltelt másfél évszázad alatt számos történelmi és szépirodalmi munka foglalkozott Robespierre alakjával. E művek legtöbbje embertelen, vérengző zsarnoknak, a hatalmi őrület megszállottjának rajzolja a Hegy vezérét. Ha meggondoljuk, hogy Barms-éknak különféle rémregékkel – Robespierre ki akarta szabadítani a dauphint, íróasztalán liliomos pecsétnyomót találtak, stb. – kellett a Robespierre kivégzése miatt lázongó párisi népet lecsillapítaniok, akkor megérthetjük, hogy a thermidoristáknak jó okaik voltak arra, hogy Robespierre-ről ilyen portrét hagyjanak az utókorra. A későbbi történetírók, a reakció, a direktórium, Napoleon, majd a restauráció polgári történetírói úgyszólván kritika nélkül fogadták el ezt a képet és ekkor alakult ki a forradalom főszereplőinek ismeretes tablója: a klasszikus erényekkel ékeskeidő girondisták, a lánglelkű patrióta, Danton, – a véresszájú uszító, Marat, – és a titokzatos, vérszomjas, cinikus Robespierre. Később megjelennek ugyan dokumentumok alapján, tudományos alapossággal megírt történelmi munkák a forradalomról és Robespierre szerepéről, de addigra a közben divatbajött történelmi regények és vie romancée-k révén a zsarnoki Robespierre rejtélyes alakja belekerült a köztudatba. Ugyanazzal a folyamattal állunk itt szemben, amely a másik irányban valóságos női Brutus-szá, a »bosszú angyalává« magasztosította a girondista konspirációk eszközéül felhasznált Charlotte Corday-t.

„A hazai olvasó számára azt az előadássorozatot kívánjuk átadni, amit Szerzője itt tartott és ezért ehhez a földhöz, ehhez a néphez is tartozik. – Az átélt súlyos körülményeknek is betudható nyolcévtizedes késedelem bizonyos értelemben nem számít: hiszen másik oldalról elébe jött a tisztult belső kereséssel rá érettebbé válás: a korszakok hol langyos, hol szigorú kietlenségének minden igazi benső, a szellem-tagadására kibontakozó néma és íratlan abszolút keresés: az előadásciklus tartalma pedig időtlen.