A forradalom óta eltelt másfél évszázad alatt számos történelmi és szépirodalmi munka foglalkozott Robespierre alakjával. E művek legtöbbje embertelen, vérengző zsarnoknak, a hatalmi őrület megszállottjának rajzolja a Hegy vezérét. Ha meggondoljuk, hogy Barms-éknak különféle rémregékkel – Robespierre ki akarta szabadítani a dauphint, íróasztalán liliomos pecsétnyomót találtak, stb. – kellett a Robespierre kivégzése miatt lázongó párisi népet lecsillapítaniok, akkor megérthetjük, hogy a thermidoristáknak jó okaik voltak arra, hogy Robespierre-ről ilyen portrét hagyjanak az utókorra. A későbbi történetírók, a reakció, a direktórium, Napoleon, majd a restauráció polgári történetírói úgyszólván kritika nélkül fogadták el ezt a képet és ekkor alakult ki a forradalom főszereplőinek ismeretes tablója: a klasszikus erényekkel ékeskeidő girondisták, a lánglelkű patrióta, Danton, – a véresszájú uszító, Marat, – és a titokzatos, vérszomjas, cinikus Robespierre. Később megjelennek ugyan dokumentumok alapján, tudományos alapossággal megírt történelmi munkák a forradalomról és Robespierre szerepéről, de addigra a közben divatbajött történelmi regények és vie romancée-k révén a zsarnoki Robespierre rejtélyes alakja belekerült a köztudatba. Ugyanazzal a folyamattal állunk itt szemben, amely a másik irányban valóságos női Brutus-szá, a »bosszú angyalává« magasztosította a girondista konspirációk eszközéül felhasznált Charlotte Corday-t.

„Augustinusnak,a patrisztika-korabeli gondolkodás kiemelkedő képviselőjének filozófiai és irodalmi hatása napjainkig érzékelhető.”

A jegyzeteket összeállította és az utószót írta Telegdi Zsigmond