A mesterséges intelligencia fejlődésével az emberek már nem sokáig maradnak a Föld legintelligensebb lényei, e folyamat pedig elkerülhetetlenül új irányokat hoz a szellemi képességeink fejlődése terén. Susan Schneider, a Baruch S. Blumberg NASA/Kongresszusi Könyvtár elnöke (asztrobiológia, felfedezés, tudományos újítás), illetve a Connecticuti Egyetem AI, elme és társadalom csoportjának elnöke. Kötetében arra hívja fel a figyelmet, hogy az önmagunkról, az elméről és az emberi természetről szerzett tudásunk mennyire drámaian meg tudja változtatni a jövőt, mind jó, mind rossz irányba. A mesterséges intelligencia pedig hatalmas, új teret nyitott az emberi elme fejlesztésére, ami az új anyagok és működési formák segítségével sokkal gyorsabb ütemben történik, mint a biológiai evolúció. A szerző a mesterséges intelligencia és a gépek autonóm rendszerekként való működését és ennek morális kérdéseit feszegeti, úgy kezelve ezeket, mint a filozófia és a tudomány között folytatott, lebilincselő párbeszéd.

„A »nemzeti kérdés« köztudottan ellentmondásos téma. Nem volt célom, hogy kevésbé ellentmondásossá tegyem” – írja E. J. Hobsbawm könyve előszavában. A kötet eredetileg egyetemi előadásokra épült, majd 1992-ben kiegészült, éppen azoknak a robbanásszerű változásoknak a hatására, amelyek századunk nyolcvanas-kilencvenes éveiben bekövetkeztek. Ha csak a Szovjetunió felbomlására, Jugoszlávia polgárháborúira, a Közel-Kelet nacionalista mozgalmaira utalunk, aligha kell bizonygatni a téma rendkívüli jelentőségét, időszerűségét. És ha mindehhez hozzávesszük a szerző élvezetes stílusát, az élőbeszéd laza közvetlenségét, bizton állíthatjuk, hogy a kutatókon kívül a művelt olvasók is élvezettel forgathatják a művet. Kötetünk felsőoktatási segédkönyv.

Különös, rendkívüli könyvvel ismerkedik meg az olvasó – az egyik legjelentősebb utópista főművével. Fourier neve két helyről cseng ismerősen: Madách a Tragédia sivár falanszterjelenetében az ő nyomán idézte meg a jövőt, Lenin pedig a marxizmus tiszteletre méltó forrásai között sorolta fel. Alighanem az eredeti mű is taszítani és vonzani fog: lesz, akit elijeszt a dilettáns szent meggyőződése, rögeszmékben, elképesztő számításokban való vakhite, és lesz, akit megragad a részletek mögött az emberi nem gazdag, szabad, igazságos kibontakoztatásának gondolatkísérlete. Fourier számára az emberiség célja a boldogság, s az nem más, mint az összes szenvedélyek kielégítése. A természet szerinte nem szorul helyesbítésre, a kertész ollójára, a természetet meg kell valósítani. E gondolat s részletes kidolgozása okából van helye Fourier művének az etikai gondolkodók tárában.

Scruton azt állítja, hogy az európai történelem tragédiái és katasztrófái a hamis optimizmusnak és az abból származó tévhiteknek voltak a következményei. E tévhitek helyett a szerző szenvedélyesen védelmezi mind a civil társadalmat, mind a szabadságot. Bemutatja, hogy az európai civilizáció igazi öröksége nem a hamis idealizmusok – a nácizmus, a fasizmus és a kommunizmus különböző formái -, melyek majdnem elpusztították, hanem a megbocsátás és az irónia kultúrája, ami mostanában védelemre szorul. A pesszimizmus haszna egy mélyreható változás idején íródott szenvedélyes védőbeszéd az ésszerűségért és felelősségért.

Maarten Doorman megmutatja, hogy mindennapi életünket még mindig mennyire erőteljesen – modernizmusnál, posztmodernizmusnál is tán erősebben – befolyásolja a romantika. Mintha két évszázad elteltével semmit sem gyengült volna. A mű szerzője igazi virtuózként köti össze a romantika nagyjait (Herdert, Schillert, Byront, Novalist, Nietzschét, Rousseau-t) és kései örököseit, akik között megtaláljuk Jimi Hendrixet, Jeff Koonst, Pierre Boulezt, Marcel Duchamps-ot és Andy Warholt egyaránt. Doorman számára Woodstock és 1968 májusa egy kétszáz éve tartó folyamat csúcspontja, egy folyamaté, amely most mégis úgy tűnik, saját belső ellentmondásai miatt omlik össze, pedig a nyugati kultúra nem képes nélküle létezni.

Azzal a kérdéssel szeretnék foglalkozni tehát, hogy utal-e bármiféle történeti tény vagy szöveghely arra, hogy az alapító atyák azt a hatalmat szánták a Legfelsőbb Bíróságnak, amellyel ma rendelkezik. Merőben analitikus szempontból nyilvánvaló, hogy egyetlen politikai demokrácia sem követeli meg egy ilyen Bíróság létezését. Maga Oliver Wendell Holmes bíró ismerte el, hogy noha a miénkhez hasonló szövetségi rendszer, amelyben minden államnak megvan a maga állami legfelsőbb bírósága, szükségessé tesz egy általános Legfelsőbb Bíróságot, amely megítélheti az alárendelt bíróságok egymással ellentétes rendelkezéseit, azt nem követeli meg, hogy egy a választók felé nem felelős bíróságot olyan hatalommal ruházzanak fel, amelynél fogva megsemmisítheti a választók felé felelős képviselők törvénykezését. Ennél nyugodtan tovább is mehetünk, és kijelenthetjük, hogy nemcsak hogy nem szükséges ez egy demokratikus rendszer működéséhez, de egyenesen összeegyeztethetetlen a demokrácia szellemével.

Kötetünk a XX. század nagy francia filozófusának két tanulmányát tartalmazza. Az elsőnek a címe: Descartes a szabadságról. Ebben Sartre, Descartes eszmevilágából kiindulva, és saját gondolatrendszerével összefüggésben igyekszik a mai ember szemszögéből megvilágítani az ember szabadságtapasztalatának elemi erejű élményét. A második tanulmány a marxizmussal való dialógusának egyik fontos állomása, amelyben Sartre saját filozófiáját, az egzisztencializmust és a marxizmust a szabadságfelfogás tekintetében ütközteti. Igyekszik megszabadítani a marxizmust a determinizmus és a materializmus koloncától, éppen a forradalom filozófiája érdekében. Mindkét írás a második világháború végén született: a XX. század egy válságos, törékeny pillanatában kísérli meg ember és társadalom e lényeges problémáinak tisztázását.

Julius Evola A szexus metafizikája című művében radikálisan új megközelítésben tárja fel a szerelem és az érosz spirituális dimenzióit, messze túlmutatva a modern kor biológiai és pszichológiai értelmezésein. Evola a ťmetafizikaŤ kifejezést abban az értelemben használja, hogy feltárja a szerelem és a szexualitás mélyebb, szakrális, transzcendens jelentését, és rámutasson az azokban rejlő spirituális lehetőségekre.A könyv egyedülálló gyűjteménye az ókori hellén-római, indiai, indo-iráni, kínai, egyiptomi és más kultúrák mítoszainak, vallási hagyományainak és szimbólumainak. Evola bemutatja, hogyan értelmezték és élték meg a nemek kapcsolatát ezen kultúrákban, és hogyan kapcsolódott a szerelem és az érosz a szakralitáshoz, a spirituális fejlődéshez. A szerző kitér a középkori lovagi eszményekre és a kereszténység szerepére is a szexualitás értelmezésében, miként a jelenkori megközelítések kritikájára.Evola elemzi az érosz különböző formáit, rávilágítva a férfi és nő közötti alapvető különbségekre. A férfi és nő közötti szexuális kapcsolat erejét az ontológiai különbségek megőrzésében látja.