Talán már többször feltettük magunknak a kérdést: mi lehet az oka annak, hogy életünk során újra meg újra visszaköszönnek ugyanazok a kapcsolati nehézségek? A válasz az, hogy a gyermekként kialakított kötődési mintáink alapvetően meghatározzák választásainkat és viselkedésünket. Hatással lesznek az összes fontos emberi kapcsolatunkra (a párkapcsolatainkra éppúgy, mint a szülőségünkre, a barátságainkra, az iskolai és munkakapcsolatainkra), és megalapozzák az önmagunkhoz való viszonyt is. Valójában olyan kapcsolatokat alakítunk ki, amelyekben hasonlóan érezhetjük magunkat, mint gyermekkorunkban. Ez még akkor is így van, ha nem őrzünk magunkban pozitív képet a gyermekéveinkről, sőt, akár kifejezetten fájdalmas élményeket hordozunk. Úgy fogunk szeretni, ahogy minket is szerettek. Úgy fogjuk becsülni önmagunkat, amennyire mások számára értékesek voltunk. Bármilyen tapasztalatot is szereztünk hajdan, az ahhoz hasonlóban fogjuk otthon érezni magunkat, tudatosan vagy tudattalanul olyanná formáljuk emberi kapcsolatainkat. Persze egy-egy csalódás után gyakran hisszük, hogy levontuk a megfelelő tanulságokat. Sorra vesszük, hogy mire kell figyelnünk legközelebb, és milyen típusú embert fogunk nagy ívben elkerülni. Talán még odáig is eljutunk, hogy megfogalmazzuk azokat az igényeinket, amelyekből ezután már nem engedünk. Aztán mégis kezdődik minden elölről… Az ismétlődést azért nem könnyű elkerülni, mert nagyon nehéz észrevenni a mélyebb, lényegi hasonlóságokat az eredeti kötődési mintáinkkal. Ezt sokszor érezhetjük tehernek. Azonban épp ezek az ismétlődések mutatják meg nekünk kötődésünk nehezen felismerhető, tudattalanul újrajátszott elemeit. Ha megtanulunk olvasni belőlük, akkor a legnagyobb segítségünkre lesznek abban, hogy kötődési mintáink – s velük együtt kapcsolataink – pozitív irányban változzanak. Egyéni kötődéstörténetünk megismeréséhez nyújt útmutatást ez a könyv, miközben új szempontok alapján vehetjük szemügyre múltbeli és jelenlegi kapcsolatainkat.

„Ittasan hazajött a férjem, és rugdosta a szobaajtónkat. Magunkra zárkóztunk a kisebbik lányommal. A nagyobbik lány éppen fürdött. A kicsi kiugrott az ablakon, de én nem mentem, mert nem akartam hagyni a nagyobbikat. Beengedtem a férjem, hogy a másik lányom addig a főbejáraton menekülni tudjon. Amikor berontott, elkezdett ütni, fojtogatni, rugdosni, és kiabálta, hogy most megöl. Egy óvatlan pillanatban megmenekültem, és én is a lányok után szaladtam. Az utca végén volt egy telefonfülke, onnan hívtuk ki a rendőrséget. Kijöttek, és visszamentünk a házunkhoz. Addigra a lakás üres lett. A férjem elment otthonról, nem tudom hová, de csak másnap délután jött haza. A feljelentést megtettem. Néhány nap múlva idézést kaptam. Ott elmondta egy magasabb beosztású rendör, hogy vonjam vissza a feljelentést, mert jobban járok. Hatott rám, és hittem neki. Visszavontam.”