Az egyetemes építészettörténeti sorozat második, a középkori építészetet tárgyaló kötetét adjuk az olvasó, elsősorban a tantárgyat tanuló építészmérnök-hallgatók kezébe. Könyvünk szerkezetét, tárgyalási metodikáját és tartalmát tehát elsősorban egyetemi tankönyv jellege határozza meg. Ezért fokozott figyelmet szenteltünk a szakterület általános és legfontosabb ismereteinek arányos közlésére, még abban az esetben is, ha egyes részek – a jelenleg legvitatottabb tudományos problémák – a szakemberek, a szerzők érdeklődésének megfelelően bővebb tárgyalást igényeltek volna. A könyv a középkor építészetét a stílusperiódusok szokott felosztásában vizsgálja: az első rész súlypontjait tekintve a bizánci és az iszlám, a második a román stílusú, a harmadik a gótikus építészetet tárgyalja.

A romanika művészetének-építészetének kezdete, kialakulásának folyamata csupán néhány alapvelő tényező, a fejlődést meghatározó mozgatóerő vonatkozásában tekinthető egyértelműen tisztázottnak. Néhány esetben a vélemények többségéről beszélhetünk, míg egyes részletkérdésekben a mai napig is ellentétesek e korszak kiváló kutatóinak a véleményei. Általános vélemény, hogy a stílus kialakulásának három fő forrása: – a rómaiból táplálkozó nyugati ókeresztény építészet, a keresztény Róma, a pápaság; – a kelet-római provinciákon a bizánci építészet hatása; – a népvándorlás kori népek művészete, amely elsősorban díszítőművészetükkel – a letelepülés az államalkotás és a kereszténység felvételét követően is fennmaradt sajátos népi ízlésükkel – színezte a romanika általános stíluselemeit. Ezek szerepét, jelentőségét és súlyát illetően azonban már megoszlanak a vélemények. Ugyancsak különböző súllyal értékelik az egyes kutatók a három fő tényezőhöz negyedikként csatlakozó, Bizáncon kívüli keleti hatásokat: a Kaukázus-vidék népei, a perzsa-szaszanida és az iszlám művészet hatásait.

Ha valakire azt mondjuk: európai, akkor ez a tömör meghatározás nemcsak annyit jelent, hogy származásánál, lakóhelyénél vagy tevékenységi területénél fogva kontinensünkhöz kötődik. Tartozzék földrészünk bármelyik országa polgárainak sorába, legyen világnézeti felfogása, hitbéli meggyőződése, életforma- és hivatásválasztása eltérő vagy akár ellentétes egymással, a lényeges elválasztó elemek mellett megtalálhatjuk azt is, ami közös bennük, kifejezi az összetartozást. Az európai népek, csakúgy mint minden más földrészbeli, akarva-akaratlanul hordozzák közös múltjuk emlékeit, s él bennük a felismert felelősség- tudat kontinensük jelene és jövője iránt. Ez a múlt nagyszerű alkotásokat teremtett földrészünkön, ugyanakkor súlyos örökségtől is terhes. Egyszerre felemelő és lehangoló. Elődeink csatáztak és szövetkeztek, leigáztak és leigáztattak, végtelen történelmi perekben keresték valódi és vélt igazukat. Éltek verőfényben a történelem napos oldalán és tengődtek sötét árnyékában. Ránkhagytak páratlan kincseket, csodálatos műemlékeket, de birkózunk gondokkal is, amelyek már régen társadalmi orvoslatra várnak. Erről a múltról sokféleképpen lehet nyilatkozni és számot adni, csak egyet nem tehetünk: nem tagadhatjuk meg. Országaink, fővárosaink, kisebb és nagyobb településeink előélete, sorsa úgy kapcsolódik egymáshoz, ahogyan kontinensünk nagy folyóinak természetes áramlata s az Európát átfogó, immár emberkéz alkotta országutak érrendszere hálózza be földrészünket minden irányban.