Európai – németalföldi – hajó bukdácsol Japán partjai felé, rettenetes viharban. Megkerülte az egész ismert (és még nem ismert) világot, s mire szokatlan irányból, kelet felől érkezve megfeneklik Izu-félsziget sziklazátonyain, a legénységből alig tucatnyian maradnak életben. A japánok azonmód fogságba vetik őket, vezetőjükkel, az angol kalandorral, Blackthorne főnavigátorral együtt. Az európai naptár az 1600. esztendőt mutatja. A holland tengerészek – noha ezt ők természetesen nem tudják – baljósabb időpontban nem is érkezhettek volna. Két éve, 1598-ban halt meg Nippon katonai diktátora, a taikó, s azóta az országot az egész 16. századon át dúló polgárháborúk utolsó felvonása zajlik: a kisebb-nagyobb szamurájseregekkel rendelkező főurak, a daimjó-k a végső, nagy csatára készülnek, hogy egyszer s mindenkorra eldőljön, ki melyik család birtokolja majd évszázadokon át a sóguni címet, ki lesz a szamurájok, az egész ország teljhatalmú ura. Cselvetések, árulások, orgyilkosságok feszültséggel teli, ismeretlen világába csöppen a tucatnyi protestáns európai – és talán még a „vad” japánoknál is nagyobb veszély leselkedik rájuk a katolikus portugálok és spanyolok képében. Ezek ugyanis már több mint ötven esztendeje jelen vannak a japán kikötővárosokban, s nemcsak vallási, hanem kereskedelmi monopóliumukat is féltik az „eretnek kalózoktól”, ahogy Blackthorne-t és társait nevezik. Mi lesz a sorsa az Erasmus hajósainak, miféle rafinált eszközökkel és módszerekkel küzdenek egymás és sokszor az európaiak ellen is a japán hadvezérek, hogyan kell japán módra íjjal célba lőni, a teát szertartásos módon megfőzni és felszolgálni, harakirit elkövetni, hogyan támadnak a nindzsák – minderről és még számtalan egyéb érdekességről olvashatunk ebben a vérbeli történelmi regényben. Legtöbbet azonban mégis egy rendkívüli formátumú, zseniális japán hadvezérről és politikusról tudunk meg – s egy kevésbé rendkívüli európairól, akiből szamuráj lett.

Camus-nek nem kellenek „trükkök”, külsőségek: szembeszökően szerves és természetes minden eleme, nyelvi dísze a dísztelenség, a belső súly adta erő; torkot szorongatóan sűrű atmoszféráit a végső egyszerűségig tisztult szenvedély teremti, azok az erős kötelékek, amelyek az embert tájhoz és emberhez köthetik: a hazaszeretet furcsa, megindítóan letisztult, magasrendű képletei, bizonyságául annak, hogy a haza a születés és a gyerekkor színhelye. Mert Camus az afrikaiak nagy írója: belőle a modern ember életérzése, a kor, a belső magány, számkivetettség és a boldog Ország utáni vágy franciául is, magyarul is „afrikai nyelven” szól. Hat novella van ebben a kötetben: változatos módon, de valamennyi az emberi magány termékeny feloldásáért való szűntelen küzdelmet ábrázolja, az Ország keresését, ahol a magány úgy oldódik fel, hogy összeolvad a többi magánnyal.