Kőhalmi Zoltán második regénye ezúttal nem skandináv krimi, hanem rendhagyó sci-fi, mely nemcsak a jövőbe, az emberiség utolsó 450 évébe kalauzolja el az olvasót, de olykor a múltba is. Miközben egy macimézes flakon és a hozzá tartozó kupak lebomlik, a szerző féktelen humorát és példátlan cselekménybonyolító képességét csillogtatja. Alig vesszük észre röhögés közben, hogy nagyon is komoly dolgokról értekezik: nemcsak fizikáról és metafizikáról, hanem arról is, hogyan fulladunk bele a saját magunk teremtette szeméthalomba. Mondhatnánk, hogy az vegye meg ezt a könyvet, aki szereti az egyszerre vicces és filozofikus utópiákat (pl. Kurt Vonnegut, Douglas Adams vagy Karinthy Frigyes műveit), de nem mondjuk. Inkább azt javasoljuk, mindenki vegye meg ezt a könyvet, aki szereti a szépirodalmat, a gondolkodást és a nevetést.

„Így és ott történt, hogy a hét fiú és a négy lány közül megszületett az első fiú, 1927. március 6-án reggel kilenckor, hatalmas felhőszakadás közben, mely egyáltalán nem illett az évszakhoz, mialatt a Bika ege felemelkedett a láthatáron. Kis híján megfojtotta a köldökzsinór, mert a család bábaasszonya, Santos Villero a legrosszabb pillanatban vesztette el a fejét. Nála jobban csak Francisca néni vesztette el: ordítva rohant az utcai ajtóhoz, mintha égne a ház:
Fiú! Fiú! – És rögtön utána, mint a félrevert harang: – Rumot, mert megfullad!
A család feltevése szerint nem azért kérte a rumot, hogy megünnepelje az eseményt, hanem azért, hogy bedörzsölje vele az újszülöttet, aki ettől majd feléled talán. Juana de Freytes kisasszony, akit a Gondviselés hozott a hálószobába, sokszor elmesélte nekem, hogy nem a köldökzsinór volt a legnagyobb veszély, hanem az, hogy anyám rosszul feküdt az ágyban. Gyorsan igazított rajta, de nem volt könnyű újjáéleszteni engem, úgyhogy Francisca néni sürgősen rám locsolta a keresztvizet. Olegariónak kellett volna elnevezniük, mert szent Olegario napja volt, de senkinek sem volt a keze ügyében a szentek könyve, így aztán gyorsan megkereszteltek az apám első nevére, a második meg José lett, az ács neve, mivel ő Aracataca védőszentje, és mivel március az ő hónapja. Juana de Freytes kisasszony egy harmadik nevet is javasolt annak emlékére, hogy világrajöttöm meghozta az általános megbékélést a családok és barátok között, de a hivatalos keresztelésemkor, három év múlva kiállított okiratba elfelejtették beírni: Gabriel José de la Concordia.”

Passuth László kora ifjúsága éveit Kolozsvárott töltötte, a nyugtalan vérkeringésű, lázas életritmusú és mégis sűrű történelmi levegőjű század eleji városban, ahol a múlt megismerésének és megértésének igénye magától értetődően ébredt fel a művészet és a filozófia iránt érdeklődő fiatalemberben. Később, a külföldi utazások és tartózkodások idején (két évig élt Milánóban) ez az igény csak fokozódott, szenvedéllyé erősödött, és a sokrétű ismeretanyag epikus megfogalmazásának szándékával párosult. Önéletrajzának kötetei: Kutatóárok, Rézkor, Gyilokjáró, Barlangképek.