Dupont szenátor, a fáradt, öreg kutya nemcsak emberül tud beszélni, hanem macskául is. De hát a páratlan fantáziájú Boris Vian (1920-1959), a Tajtékos napok, a Pekingi ősz meg a Venyigeszú és a plankton írójának világában ez igazán természetes, mint ahogy az is, hogy a vapiti olyan, amilyennek a szenátor elképzeli, s nem amilyennek a zoológia tudja (Észak-Amerikában honos nagy agancsú szarvas), hogy a tahópályán csücsörkés buzogányok virítanak, Eldoramiban szimmancs mond jövendőt, vagy hogy a városi rezesbanda úgy éri el a girigáré-hangzatot („Dzuffa dzuffa girigáré dzuff dzuff csirigó”), hogy tagjai göböly formájúra kovácsolt érmeket csapkodnak egy csirigóhoz.

Nagy ​Theodorik, aki Veronai Detreként él irodalmi emlékvilágunkban – az ókor és középkor határesztendőiben emelkedik ki. A Balaton partján – mai feltevések szerint a Keszthely melletti Fenékpusztán – látta meg a napvilágot, az Attila halálát követő esztendőkben. A tó világa veszi körül a keleti-gót királyfi gyermekkorát, aki már korán túszhercegként kerül az akkor milliós Bizáncba, hogy megismerje a görög államművészet s udvari műveltség elemeit. A kelet-római császárság még három földrészre kiterjedő nagyhatalom, ugyanakkor azonban Itáliában már szinte esztendőnként váltják egymást a nyugati árnyékcsászárok.

„Az ​az évtized (1923-1933), melyet a Rézkor-ban próbálok felidézni, sokrétű, nehéz kor. Elejét még a háborúvég perzseli; merényletekkel, inflációval. A vége már nagy-európai korszak, hazai neobarokkunk tükröződésében, sajátos konszolidációval s ugyanakkor frankperrel, pusztító gazdasági válságszelekkel, melyek megérlelik a bankzárlatot. Egy Kolozsvárról a nagyvilágba sodródott fiú jegyváltása volt a latin civilizációval az Olaszországban töltött két esztendő. „

Passuth László műve, melyet maga az író regényes korrajznak nevez, a Rákóczi-felkelés előzményeit mutatja be Zrínyi Ilona életén keresztül. A Wesselényi-összeesküvés, Munkács védelme, a zernyesti csata – ez a három nagy történelmi epizód a könyv hármas ívű tartópillére. A nagy történelmi felkészültséggel, finom elemzőkészséggel írott regényes korrajz feltárja hazánk e korszakának egész bonyolult politikai világát.

Mint ​egy tizenkilencedik századi klasszikus nagyregény, úgy kezdődik Colin Saville, a bányászcsaládban született fiú története, de olvasója majd a nevelésregény műfaj egy mindenestül angol változatának is véli-ítéli, és ítélheti fejlődésregénynek, művészregénynek, számos részletét egy feszült légkörű pszichodráma jeleneteinek – ám mindenestül mai ez a regény, történelem és családtörténet együttese, nagy fejezet a huszadik századi angol munkásosztály történetéből, azaz: szintézis. Szintézis olyan értelemben is, hogy írója – aki 1933-ban született – tíz évig dolgozott a művén, épp a szintézis szándékával. (Fiatal író volt, amikor a Saville-t írni kezdte) Önéletrajzi elemek művészi áttételétől sem mentesen: az író is egy yorkshire-i bányász fia, Colin Saville-étől eltérő utat járt meg, mégis azonosat, bányászgyermekként indulva, s oda megérkezve, ahol tehetsége szerint nagyobb, teljesebb élet részese lehet.

Márai új regénye a mai háború fülledt és izgatott légkörébe vezet. A férfi, aki tud valamit, akinek titka van – a miniszter bizalmasa egy délelőtt találkozik végzetével, egy különös nővel. Ez a nő valóságos hasonmása egy másiknak, annak, akit a férfi szeretett és aki érthetetlenül öngyilkos lett. A dráma egyetlen nap alatt pereg le, vagy inkább egyetlen éjszakán. A férfi elviszi operába az ismeretlen lányt, aztán fölviszi lakására, nem holmi szerelmi kaland vágyával, hanem azért, hogy egy hatalmas és forró párbeszédben tisztázzák külön utakon haladó s mégis végzetesen egymás felé tartó életük, az egész élet, a rejtelmes sors kérdéseit. A férfi azt a döntő titkot tudja, amelytől a háború függ, a nő pedig ezt a titkot akarja megtudni tőle, s a végén meg is tudja, akkor, amikor már semmi hasznát nem veszi, mert az ő életük túlemelkedett ezen a titkon, túl azon, amit az események hoznak és amin országok sorsa áll. A lánynak idegen neve van, északról jön, mint a Duna madarai, a sirályok; ha magyarra fordítjuk nevét, „Egyetlen Hullám”-nak hívnák, és ez a név jelkép: az az egyetlen hullám, amely egy választott pillanatban, túl álmon és szenvedélyen fölragadja és magasba emeli életünket. A háttérben rejtelmes kém-figurák vonulnak fel, egy másik drámát sejtünk, s e két szálat fölényes művészettel szövi lebilincselő, izgalmas remekké az író.