Minden esszémet szeretem, de a kedvencem A csekei monológ. Szegény bűnösök vagyunk valamennyien, de a legkeservesebben akkor vétünk, mikor jót akarunk, sterilen jót, az igazságtalanságig, a pusztító tévedésig vezető valóban csak jót.

Tasio ​Ortiz de Zárate, a közkedvelt régész, akit húsz évre ítéltek egy gyilkosságsorozatért, amely egész Vitória lakosságát rettegésben tartotta, hamarosan szabadul. Már csak néhány napot kell a börtönben töltenie, amikor az öldöklés újrakezdődik: az Öreg Katedrálisban egy húszéves pár meztelen holttestére bukkannak. Az áldozatok halálát az okozta, hogy valaki méheket eresztett a torkukra. És ez még csak a kezdet.

Tizenhat esztendeig várt Jorge Semprun, hogy az idő megérlelje benne A nagy utazást. Várt türelemmel, önfegyelemmel, hogy emlék és gondolat, és mindaz, amit közölni akar az emberiséggel, megtisztuljon az esetlegesség salakjától, tiszta és természetes kapcsolatokba, hajlékony és szigorú rendbe rendeződjön.
Négy napig utazik Jorge Semprun, a politikai fogoly, a buchenwaldi koncentrációs tábor felé. Formentor-díjas könyve, A nagy utazás, ennek a négy napnak a története. De csak szerkezetileg ennyi a regény időtartama: Semprun mesterien szerkeszti egybe a négy nap történetével az „utazás” előtti és utáni emlékeit, tulajdonképpen mindazt, amit életéből lényegesnek, közölnivalónak érez.
A francia kritikák nagy műnek nevezik Semprun könyvét. Valóban, erről az iszonyatos, megrázó témáról még soha ilyen modern, ilyen fegyelmezett művet nem írtak. A magyar fordítás egy időben jelenik meg a nagy nemzetközi kiadói díjjal jutalmazott mű tizenöt egyéb idegen nyelvű kiadásával.

A háború utáni finn költészet és próza kiemelkedő alakja, Lauri Viita 1916. december 17-én született Tampere elővárosában, Pispalában. Úgyszólván minden írásának cselekménye szülővárosában játszódik. A végtelen bennünk van című regényben is a szülőhely tájait örökíti meg.

Eraszt ​Fandorin – miután korábban leleplezett már egy nemzetközi összeesküvést, egy török kémet és egy kalandornőt, aki „az évszázad bűncselekményét” követte el Párizsban – 1882-ben Moszkvába érkezik. Azóta, hogy nem találkoztunk vele, Japánban szolgált követként (ahol, mint a történet során megtudjuk, sok mindent megtanult a keleti harcművészetekből), s most vele van hűséges japán szolgája, Masza.
A város kormányzója mellé helyezik különösen titkos ügyek nyomozójának – de különösen titkos ügy egyelőre ne ígérkezik.
Fandorinnak azonban nem kell sokáig várnia. Moszkvában ugyanabban a szállodában száll meg, mint régi ismerőse a háborúból, Mihail Szoboljev tábornok, más néven „az orosz Akhilleusz”, a hős, a nemzet kedvence; s Szoboljevet reggel holtan találják: éjszaka váratlanul szívrohamot kapott. Semmi sem utal a gyilkosságra, és a rendőrség el sem kezdené a nyomozást, ha Fandorin nem figyelne fel azonnal néhány gyanús apróságra.
Az, hogy bűncselekmény történt, hamarosan a napnál is világosabb számára, de sokáig minden rejtélyesnek, kibogozhatatlannak látszik.
Egyáltalán: hogyan követték el a gyilkosságot, hiszen a boncolás során nem találtak mérget a holttestben?
És kik tehették el láb alól Szoboljevet? A németek, hogy meggyengítsék az orosz hadsereget? A moszkvai alvilág egyik feje, hogy megkaparintsa a pénzét? Vagy netán a legmagasabb állami körök állnak a gyilkosság mögött?
Egyre messzebbre vezetnek a szálak, de végül Fandorin ezúttal is mindent kiderít, s ezúttal is varázsos szépségű nők segítik – vagy épp hátráltatják – a nyomozását.