A ​történelmi regényei révén hazánkban is közkedvelt finn írónak egy másik arcát villantja föl ez a kötet. Nevezetesen a kispróza mesteréét, aki egy-egy érdekes jellem, különös, netán extrém szituáció vagy éppen „örök emberi” probléma nyomon követésére vállalkozik e második világháború előtti művében. A Franciaországban játszódó sajátos szerelmi történet is az író kisregény-korszakában született.

Tolsztoj két (külön-külön is sok ágú) szálból szőtte hatalmas regényét. Az egyik Rosztov gróf, Bolkonszkij herceg és több más család öregjeinek és fiataljainak regénye, mely híven tükrözi az orosz nemesség életét I. Sándor cár korában.
A regény másik szála az 1812-es napóleoni hadjárat leglényegesebb cselekményeinek története. Bemutatja azt az igazságos védelmi háborút, amelyet az orosz nép, hallatlan szenvedések közepette, diadalmasan vívott meg a betolakodók ellen. Valóságos eposz ez, melynek hőse maga a nép.
A regény ezernyi epizódjában rengeteg ember jelenik meg előttünk, de Tolsztoj jellemábrázoló ereje valamennyit elevenné s feledhetetlenné teszi. Mindenütt meglátja és megmutatja azt, ami általános érvényű. Ezért él és hat ez a csodás regény örökké, és minden kor számára van mondanivalója.

Anatole France Pingvinek szigete óta aligha jelent meg a világirodalomban olyan maró szatíra a korabeli kapitalista társadalomról, mint Karel Capek egyik legnagyobb műve, a Harc a szalamandrákkal. Ferde, de utánozhatatlanul hű tükre ez a könyv a társadalom erkölcseinek, minden jogtalanságának, bűnének és embertelen cinizmusának. Capek kíméletlen gúnnyal veszi célba a kispolgár gondolkodását éppen úgy, mint a konszernek és trösztök kapzsiságát vagy az öncélú dekadens tudományt.
Az olvasó előtt teljes egészében kibontakozik a „szalamandrakorszak” ijesztő képe. Ezek a lények elsajátítják ugyan a technikát, de a kultúra idegen marad tőlük, nem ismerik az irodalmat, a zenét, a művészetet, a szerelmet, nincsenek emberi érzéseik.
Lenyűgöző Capek éles iróniája, sajátos humora, s az író elévülhetetlen érdeme hogy művével a fasizmus veszélyére igyekezett felhívni az emberiség figyelmét.

Egy ​verőfényes nyárutói napon kel útra szegényes erdei viskójukból Toivola Hiltu, hogy a gyönyörű Pyhäjärvi-tó partján fekvő nyaraló tulajdonosánál, a megboldogult Palmerus népiskolai tanító özvegyénél cselédlányként munkába álljon. Apja kíséri el, az a Toivola Juha, akinek szívszorító történetét Sillanpää a Jámbor szegénység című, Nobel-díjjal kitüntett s magyarra is lefordított regényében írta meg.

Az Igazság Zola Négy evangélium című regényciklusának harmadik darabja. Ez is, mint a ciklus valamennyi kötete, önálló regény, eszmei – nem pedig tartalmi – kapcsolata van csupán a többivel: ez a zolai koncepció, amely szerint ez a ciklus az élet legfontosabb területeivel hivatott foglalkozni, azokkal a „kulcspozíciókkal”, amelyeken áll vagy bukik Franciaország jövője. Az izgalmas Igazság középpontjában egy sötét bűnügy áll, amelynek perében korrupt bírák s a középkori tudatlansággal, babonasággal fertőzött közvélemény szörnyű ítélettel sújt egy ártatlan embert. A reménytelen helyzetben egy egyszerű néptanító áll ki az ártatlanul bűnhődőért, s évtizedek szívós nevelőmunkájával, új, felvilágosult nemzedékek felnevelésével napfényre segíti az igazságot: ez az új nemzedék már nem is ismeri, meg se érti azt a légkört, amelyben az ostobaság és gonoszság ilyen égbekiáltó igazságtalanság szülője lehetett…

A ​kortárs magyar irodalom valamiféle kis tükrét tartja kezében az olvasó. Én tartom elébe. Pontosabban mi, vagyis mintegy hetven hazai szerző. Sajnos, hárman időközben elhunytak. Hetven író portréjáról, bizonyos köz- és magánügyeiről hull le a lepel. Személyes kis tükör ez. Elfogult, de azért remélhetőleg nem torzít. Öt éven át beszélgettem a hazai irodalom aprajával-nagyjával, kétheti rendszerességgel. A helyszín (egyetlen kivétellel) az Alexandra Könyvesház Nyugati téri áruháza volt, a negyedik emeleti panorámaterem.

Kétezer-ötszáz ​elítélt izzad a Green River Állami Büntetőintézet hatalmas üvegkupolája alatt, az iszonyú gránit-, üveg- és acéllabirintusban – kétezer-ötszáz fegyenc lelkében tombol az ember ősi erőszakvágya.
r. Ray Klein, a „ sotokan harcos” három kemény évet húzott le az intézetben s annak AIDS-fertőzöttekkel teli gyengélkedőjében – itt sajátította el a túlélés egyedül hatékony filozófiáját: KURVÁRA SEMMI KÖZÖM HOZZÁ.