Az ​idősebb nemzedék úgy ismerte Reményik Sándort és szerette verseit, hogy nevét és költői munkásságát a legnagyobbakéval együtt emlegette. Különösen igaz ez a protestáns egyházak híveire. Reményik Sándor Erdélyben élt, erdélyi magyar költő volt, akinek munkássága a két világháború között teljesedett ki. Magyarságtudata, istenhite világító fáklyaként mutatta az utat, a megmaradás lehetőségeit és Istenben való megnyugvás békéjét az erdélyi és az itthoni magyarságnak. Azután évtizedekig – különböző politikai meggondolásokból – nem volt „divat” róla beszélni, verseivel megismertetni az újabb nemzedéket. Születésének századik, halálának ötvenedik évfordulója alkalmából az Unikornis Kiadó és az Evangélikus Egyház Sajtóosztálya közös kiadásban egy válogatást nyújt át Reményik Sándor istenes verseiből. E versek gyönyörűek. De ezen túlmenően ezekben a versekben a mai istenkereső embert találjuk meg, mondhatnánk azt is, hogy saját magunkat, ki hívő hitetlenségével, meggyötörten, de mégis reménykedve keresi az Urat, akiben megkapaszkodhat, akiben feloldódhat, aki reményt ad a reménytelenségben, értelmet ad az értelmetlen életnek, célt ad az egyéni és nemzeti céltalanságban. Ady költészetével rokon minden tusakodása, hinni akarása, Istenre, a megváltó Krisztusra találása. A legkeresztényibb magyar költő vallásos verseinek e kis gyűjteményét meleg szívvel ajánljuk azoknak, akik maguk is talán sokszor így imádkoznak: „Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek!

Egyetlenegy ​magyar nyelvű verssor sem maradt utána, mégis a magyar líra első nagy, korszakos alakja, Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady és József Attila rangos elődje, „drága és jeles tudós … kinek mása ő előtte nem volt Magyarországba, kiváltképpen az versek szörzéseibe…” (Heltai Gáspár), ez az ízig-vérig humanista ifjú, aki „nemzetségére nézve magyar, erkölcsében olasz, tudományában csodálatos, sőt inkább bámulatot keltő” (Guarino de Verona), az első magyar költő, kinek „szép híre, neve” nem állt meg az országhatárnál, kinek munkásságát olyan világhírű gondolkodók tartották nagyra, mint Erasmus és Carducci; az első magyar költő, akinek műveiben az emberi személyiség a maga természetes pompájában valósul meg, a testi szenvedély, a személyes öröm és a személyes fájdalom, a köznapi tragédia éppógy témája, mint az országos kataklizmák, az apokaliptikus víziók sora, az első egyéni hangú, mély érzésekben és gondolatokban gazdag európai, aki mégis sajátosan magyar, noha latin nyelven alkotta műveit, elsőként fedezve fel a magyar tájat a maga termésuetes szépségében, a magyar várost a maga sajátos kulturális értékeivel, aki „költészetének kiválóságával nem csupán kortársait múlta felül, hanem az egész régiséggel is felvette a versenyt” (Zsámboki János), példa és követendő minta a magyar humanista költőnemzedéknek, s végig kísérhető, töretlen fényű hatás a későbbi korok magyar nyelvű irodalmában.