„Amit a kép megmutat, de nem fitogtat” – erről szól minden műelemzés, ezért keres rendező elvet az ikonográfia, és ennek megtalálása a műélvezet legfőbb forrása. A kalandhoz pedig Arasse-nál jobb vezetőt nemigen találhatunk. Ebben a kötetben hét tanulmányát egy új vezérlő elv szerint írta meg, melyet analitikus ikonográfiának nevezett el. A kép szüzséje(sujet) és az alkotó szubjektuma(sujet),- ahogy a francia szó egybeesése is azt mutatja, – egymásba épülését, és egymásra utalásait vizsgálja. „Elemzésemnek nem az a célja, hogy egy nevet kapcsoljunk egy műalkotáshoz, hanem az, hogy egy alkotásban megragadjuk, mivé tudott válni alkotójának köszönhetően (akinek viszont ismernünk kell a nevét ahhoz, hogy a képet megfelelően tudjuk értelmezni). Témám jól körülhatárolható: újabb és újabb konkrét eseteket elemezve szeretném megragadni azt, ami – túl azon, hogy egyedivé teszi az egyik vagy a másik műalkotást azon a sorozaton belül, amelyhez tartozik – magán viseli alkotójának személyiségjegyeit. Vagyis azt kutatom, miképpen van benne a Mózesben Michelangelo, a Noé részegsége című festményben Bellini, A Bölcsesség allegóriájában (Az idő múlásának allegóriája a bölcsesség által vezérelve) című képen Tiziano, akárcsak Mantegna a szignatúráiban, vagy Piero di Cosimo a Prométheusz mítosza című képen?” „Arasse kíváncsisága és fantáziája kimeríthetetlen, nyelvi és vizuális humora lenyűgöző, természete nyughatatlan. De a naiv rácsodálkozás és az alázat kegyes adománya is az övé.”

Ma is meghökkentően szellemes és személyes hangú művészeti írásaiban Charles Baudelaire a kritikának egészen újszerű műfaját hozta létre; a képzőművészet számára kora ifjúságától végtelenül fontos, éltető elemében szinte verseivel egyenrangú módon tudta a maga költői világképét kifejezni. A francia Hermann Kiadótól átvett válogatásunk most átfogó képet ad ilyen irányú munkásságáról. A művekhez és művészekhez egyenrangú társként közelítő, a művészeti törekvéseket és problémákat belülről szemlélő költő mintegy újraformálta a figyelem középpontjába kerülő festményeket, rajzokat, rézkarcokat a nyelv közegében, ez teszi elemzéseit utolérhetetlenül érdekesekké. Szenvedélyes kritikákat írt Baudelaire, és a szenvedélyes mestereket szerette elsősorban és mindenekfelett Delacroix-t, akit kortársai közül legnagyobbra tartott; vagy Goyát, Bruegelt, vagy Hogarth-ot, Daumier-t, akik törekvéseikben az irodalomhoz eleve közel álltak, képzőművészeti eszközökkel szatírát, pamfletet, regényt írtak, s így az irodalmi megközelítés hálás témájának bizonyultak. Ugyanez a szenvedély vezette persze a vonalvezetés, a szín, az ecsetkezelés, a faktúra és textúra titkainak vizsgálatában is, sőt számára e kettő, forma és gondolat annyira ugyanaz volt, különválaszthatatlanul, hogy fejtörőiket is egymásból fejti meg: amikor egyikről beszél, mintha mindig a másikról hallanánk szólani. Ír a romantikáról, a színről, a modern életről, a képzeletről, a dandyzmusról, tájképfestészetről; ír lovakról, járművekről, a női arcfestésről, fotográfiáról, korának valóságos kis enciklopédiáját adva ezzel; költészet és képzőművészet nagy találkozásainak egyike ez a könyv.