Pantaleón ​Pantoja, a perui hadsereg ifjú századosa a szervezés valóságos géniusza. Legújabb megbízatása azonban minden eddiginél kényesebb: létre kell hoznia egy hölgyvendég-szolgálatot, hogy az Amazonas környéki dzsungelekben szolgáló, a trópusi hőségtől feltüzelt legénység szabályozott és ártalmatlan módon vezethesse le nemi gerjedelmeit.

A ​nagy sikert aratott Fancsikó és Pinta szerzője új novellás kötetében túllép a gyermekkor-kamaszkor problematikán, és megőrizve friss és eredeti látásmódját, „szélesebb vizekre hajózik”. Történeteinek egyik része egy étterem, majd egy elegáns szálloda személyzete körében játszódik, pincérek és vendégek sajátos kapcsolata, egy furcsa, de nagyon is ismerős világ elevenedik meg lapjain, amelyben az emberi kapcsolatok természete a helytől, foglalkozástól némiképp elszakadva általánosabban is kirajzolódik. Esterházy az emberek és a dolgok helyét keresi, látszatoktól és szerepektől lecsupaszított lényegét akarja megragadni. E keresés útja számtalan felületi rétegen át vezet, így egy-egy állomáson a látszatok természetrajza is elénk tárul. A cél azonban – ahogy Miklóska, a pincér fogalmazza meg – mindig az „… hogy én én legyek, már amennyire telik tőlem, és függetlenül attól, jól járok-e evvel, avagy sem…” És ez egyúttal művészi hitvallás is. Mert az írások látszólag könnyed, sokszor megnevettető történeteiben, ötleteiben, villanásaiban, írói „kiszólásaiban” művészet és élet, esetlegesség és megformált véglegesség ellentmondása is benne rejlik.
A Hallgatás, Kihallgatás, Gatás – a Spionnovella – pedig mintegy összefoglalása ezeknek az alapkérdéseknek, csattanós, mulatságos szatíra s a művészet és a művész rendkívül mélyen átlátott felelősségének találó és erőteljes megfogalmazása.
Ez a célkitűzés nehéz feladat elé állítja az írót: olyan művészet teremtésére kötelezi, amelyik önmagában hordozza igazolását és bizonyosságát. Ugyanakkor túl kell mutatnia önmagán, hiszen elsőrendűen fontos, hogy igazi szükség legyen rá. Mert végső soron „arra való, hogy szomorú barátaitok arcára nevetést hímezzen, ennyi és nem több…”