„Körömszakadtig ​hűségesek kell legyünk szegény Erdélyünkhöz, nemhogy megtagadjuk – gyáva és önző könnyebbségért, kényelemért és konjunkturáért –, ami önmagunknak való ostobaság lenne.” – írja Kós Károly egyik levelében. Ez a felfogása vezérelte, űzte, hajtotta a munkára, a harcra, kedvelt kifejezéssel élve az örök tusakodásra. Ha kellett, templomot, iskolát, házat tervezett, ha kellett, regényt, színművet írt, ha kellett, sakkfigurákat alkotott, ha kellett, könyvet tervezett, nyomtatott, illusztrált, vagy plakátot festett, ha kellett, politikai pártot szervezett, kalotaszegi népgyűlést tartott, és ha kellett, levelet írt, sosem tagadva meg a hozzáfordulótól gondolatai bőségét – vagyis mindig tette a dolgát.
Alkotásai emberség és magyarság, az általános emberi és a honi érdekek összehangolása céljából születtek. Kitörölhetetlen jelet hagyó nemzeti kiválóságainknak egyik szimbólumává nemesült. Életművének szerves része, sok más alkotói megnyilvánulása mellett, kiterjedt levelezése, amely számára mindenkor fontos közlésformának számított, és amelynek különféle darabjai már sok helyen és formában napvilágot láttak. Sas Péternek, az erdélyi művelődés elkötelezett kutatójának köszönhetjük, hogy immár kézbe vehetjük Kós Károly összegyűjtött és bőséges jegyzetanyaggal ellátott leveleit, közöttük nagy számban olyan szövegeket, amelyek korábban még nem kerültek közlésre.
A kötet anyagának különös értéke abban rejlik, hogy bár szó esik bennük magánéleti eseményekről, ,kis ügyekről” is, gondolatgazdagsága okán méltán állíthatjuk, hogy a jeles erdélyi alkotó munkásságának fővonulatába tartozik. Ezért nem meglepő, ha e személyes hangú írások olvasása közben szinte egyvégtében jutunk el a bölcs öregemberre valló és filozófiai mélységeket felnyitó megjegyzésig: „…megtanultam megelégedni azzal, amit a sors a számomra juttatott; az egészséget, a családomat és az Úristennek azt a sok-sok szépséget, amit az emberek nem tudnak elrontani és megcsúfolni, s ami ingyen ajándékként jut minden embernek, csak a szemét kell kinyitnia a látásra, fülét a hallásra és lelkét a befogadásra.”