„Johannával ​- írja Passuth László – huszonhét éves koromban találkoztam, az avignoni várban. Egészen más volt, mint ahogy ifjúkorom emlékvilágában kialakult könnyűvérű, férjgyilkos nápolyi királynő figurája. Az avignoni Pápák Várának hagyománya tragikus sorsú, ártatlanul üldözött, ragyogó szépségű s szellemű fiatal nő képét rögzítette az utókor számára.

A Németh László munkái c. gyűjteményes életmű-sorozat első kötete három nagy fejezetre oszlik. – Első nagy fejezete, a Negyven év, egy hosszabb pályatörténeti esszé, amelyet 1965-ben, az Iszony párizsi megjelenése idején írt Németh László, a kiváló francia filozófus-író, Gabriel Marcel tájékoztatására. „Az érdeklődését akartam ezzel a tájékoztatóval kielégíteni. De tán épp az, hogy az ismertetés viszonyainkban tájékozatlan olvasót tételez fel, teheti alkalmassá arra, hogy újabb nemzedékek kezében, akik pályámról, kibontakozásom körülményeiről éppoly keveset tudnak, úti vezetőül szolgálhasson.” – De nemcsak ez az esszé, Németh László, „franciaországi kopogtatásának a gyümölcse” lehet teljességgel ismeretlen a hazai olvasóközönség előtt; a könyv második fejezetének anyaga, a Horváthné meghal (amely a novellista Németh László munkásságát tartalmazza), úgyszintén javarészt eddig kiadatlan írásokat fog össze; olyan novellákat, amelyeket csak a legöregebb olvasók, vagy azok sem ismerhetnek, mert évtizedekkel ezelőtt, különböző folyóiratokban és lapokban szétszórva, gyakran élnéven jelentek meg, vagy kéziratban maradtak, s csak az életmű-sorozat számára rendezte sajtó alá őket az író. Pedig a novella „írói pályámon a végzet szerepét játszotta – emlékezik vissza Németh László –, egy novella volt a sorsjegy, amelyen nevemet az íróavató húzáson kihúzták.” Ez a novella a Horváthné meghal, a nevezetes alkalom pedig a Nyugat ma már irodalomtörténeti jelentőségű novellapályázata volt, amelynek első díját éppen ezzel az írásával nyerte el az irodalmi életben addig teljesen ismeretlen Németh László. „Novelláimban szálltam meg az életdarabot, amelyet a Horváthné meghal csak kijelölt; bennük vált írói feudumonná a mezőföldi falu, a nagy család, s ami vele ott összefüggött. Az itt felvillanó alakok embermitológiám törzsalakjaivá lettek, s az Emberi Színjáték-ban,Gyász-ban, Utolsó kísérlet-ben, sőt az Iszony-ban, Irgalom-ban is visszatérnek.” A kötet anyaga a Gyásszal zárul, azzal a regénnyel, amelyet – Németh László véleménye szerint – nem egy olvasója, s épp az igényesek között, makacsul az író legtökéletesebb regényének tart. Miért? Talán Illyés Gyula kritikájában találhatjuk meg a választ, aki a regény első megjelenése idején így írt a Gyászról: „Parasztkörnyezetben játszódik le a regény, tárgya azonban nem a paraszti élet. Kurátorék, Pordánék paraszt mivoltukon túl tágabb, emberibb sors ábrázolói, ezáltal példázzák népiségüket is a szokványosnál hitelesebben és megrázóbban. Maga a hősnő, Kurátor Zsófi is végeredményben éppúgy lehetne arisztokrataszármazék vagy polgári szalonlakó. Nem a személyisége a lényeges, hanem az indulat, amelyet megtestesít. Porhüvelyében antigonei jellem támad életre… Németh László Kurátor Zsófi valóságos modelljében görög vonásokat látott meg. Tudta ábrázolni is azokat: a könyv különös kettősségével igéz. A Balaton menti rékliben és tutyiban Ödipusz leánya futkos, a kiskapuk mögött összehajló vénasszonyok a tragédia kórusának szövegét zümmögik. Kiszeláné fiának biciklijén egy pillanatra mintha egy csábító királyfi közeledne. Nem az közeledik. Emelkedésein, ahol kilódulhatna a keretből, a regény helyes egyensúllyal visszahajlik a magyar valóságba. Ilyen szerencsés kettősséget mutat a regény nyelvezete is, az író ábrázolási módja. Németh Lászlónak gazdag és ritka értékű élményei vannak raktáron a módos parasztok életéből; az adatokat úgy önti, mint Móricz, a keserűséget és reménytelenséget, mint Kodolányi. Épp, mert felülről, egy különös szempont magasságából nézi: a magyar gazdag parasztságról megdöbbentően éles és hiteles intellektuális tárgyú írók nyelvén hangzanak. A hatást szerintem ez csak erősíti. Metszően éles, tömör mondatok, egyre-másra villantják a fordulatokat és hasonlatokat, amelyeknek egy költeményben is helyük lehetne.

Matthew Thomas Bronxban született, és Queensben nőtt fel. A Chicagói Egyetemen szerzett diplomát, majd a Johns Hopkins Egyetem írói szemináriumán és az Irvine-i Kaliforniai Egyetemen tanult. Nem vagyunk magunk című regényét tizenkilenc nyelvre fordították le, számtalan díjra jelölték, s megjelenésekor a New York Times, a The Washington Post és a The Guardian is az év legjobb könyvei közé választotta.

A Nevetés a sötétben már-már lektűr (bár ezt írni szinte istenkáromlás Nabokov esetében) vagy éppenséggel annak is olvasható: olyan, bohózati elemekkel teli szerelmiháromszög-történet, amely kifejezetten filmre kívánkozik. Nabokov részben annak is szánta a művét, legalábbis motoszkált a fejében a megfilmesítés gondolata, miközben írta (1932-ben az eredeti, orosz változatot, 1938-ban pedig az angolt). Ugyanakkor bravúros regény ez is, csak máshogy, mint a többi mintha a varázslómester azt bizonyította volna vele, hogy egyszerű eszközökkel is tud varázsolni: szinte banális sztorival (egy férfi halálosan szerelmes lesz egy nála jóval fiatalabb nőbe, aki őt nem szereti, de tönkreteszi az életét), melodrámai fordulatokkal és véletlen egybeesésekkel S a végeredmény mégis egy olyan, nemcsak letehetetlen, hanem felejthetetlen mű, amely kegyetlenül, s ugyanakkor mély együttérzéssel ábrázolja a szerelmi, az erkölcsi és a tényleges vakságot.

2011. nyara. Berlin közepén egy üres telken, katonai egyenruhában egy ötvenhat esztendős férfi ébredezik: Adolf Hitler. Amit talál: béke, demokrácia, rengeteg külföldi és egy női kancellár… Ebben az új világban a tőle elvárható fanatikus hittel új karrierbe kezd a televízióban.

Az 1978-ban megjelent Nők a siker első éveinek története, és ugyancsak remekmű. Az író alteregója, Henry Chinaski immár nem kézbesítőként tengeti nyomorúságos életét, hanem sikeres íróként utazgat felolvasásokra, és közben persze iszik rendületlenül, másnaposan ébred, tovább iszik, és a változatosság kedvéért ismét másnaposan ébred. Hírnevének köszönhetően pedig immár a nők között is kedvére válogathat.
Persze azért a Nők nem csak ennyi. A szerzőről készült egyik portréfilmben az interjú készítője azt találja mondani: „Aki olvassa a Nők című könyvét, annak az a benyomása támadhat, hogy önnek a nő csupán egy far meg két mell.” Bukowski nevetve csóválja a fejét, és azt feleli: „Jaj, ne. Olvasta, és csak ennyit fogott fel belőle?… Maga elbaszott egy alak.”

z írónak az a mindene amit ír. Az az ő kincse, sorsa, becsülete, bélyeggyűjteménye, gyümölcsöse, családi háza. így aztán, ha hozzáfog összeszedni legjava írásait, mint én most e novelláimat, valójában leltárt csinál élete összes szerzeményeiről. Egy ilyen válogatás fölér egy önéletrajzzal, méghozzá olyan önéletrajzzal, melyben se letagadni, se elkenni, se szépíteni nem lehet a dolgokat.

Egy teljesen átlagosnak mondható nyugat-izlandi falucskában a végtelen nyári nappalokat követő hosszú téli éjszakák különös dolgokat idéznek elő: a Kötöttárugyár igazgatója miután egy éjszaka latinul álmodik, az örökkévalóságra szegezi tekintetét, és lemond a földi boldogságról, egy öregembert szertefúj a szél, és madáreledellé változtatja, egy politikust elnyel a sötétség, az életét számokban mérő könyvelő ráeszmél, hogy képtelen megszámolni az arcán lecsorgó könnycseppeket, a helyi gazdabolt raktárában pedig mintha kísértet járna, ami nem is lenne csoda, hiszen egy régi bűntett színhelyére épült. A fény és árnyék váltakozásának időtlen világában, ahol az égen úszó felhők és a tenger hullámainak ritmusában folyik az élet, a szív sötét sikátoraiban tévelygő emberek olyan örök kérdésekkel szembesülnek, mint az emberiség sorsa, a szerelem, a magány és a halál. Jón Kalman Stefánsson, a szürke hétköznapok izgalmainak krónikása a megszokottnál könnyedebb, egymáshoz lazán kapcsolódó történetek füzéréből álló regényében a falucska lakóinak életén keresztül a vágy mibenlétét és az élet értelmét kísérli meg körbetapogatni.