A vászonhímzések a magyar népművészet egyik sajátos ágát alkotják. A szűcs- és szűrhímzésektől, valamint a kerámiától és a bútorművességtől egyaránt eltérnek abban, hogy nem tanult mesteremberek készítményei. Asszonyi munka volt a hímzés, az otthon négy fala között készült, s elsősorban a házbelsőt volt hivatva díszíteni. Így nem is lett belőlük eladásra felkínált, vásári holmi.
A könyv tájékoztat az öltésformákról, amelyekkel e hímzéseket varrták: a motívumokról, amelyeket díszítőelemül használtak, továbbá a szerkesztési elvek rendszereiről, melyek nyomán a vászon adott részét díszítő szándékkal kivarrták. Végül stíluselemzések alapján meghatározza a magyar népi vászonhímzések lokális csoportjait.
A magyar gyűjtemények mintegy 30 000 tárgyak kitevő, nagyszámú anyagából 31 fekete-fehér és 22 színes kép, valamint 28 rajz ad ízelítőt három évszázad paraszti hímzésgyakorlatából.

A kötet szerzői: Felföldi László, Lázár Katalin, Martin György, Niedermüller Péter, Pesovár Ernő, Pesovár Ferenc, Vargyas Lajos

A pásztorművészet a népművészetek nagy családján belül is különleges helyet foglal el, hiszen nem a paraszttársadalom szokásaival, mindennapjaival és szépérzékével szoros összefüggésben alakult ki, hanem egy a parasztságtól különváló kis közösség zord, szinte nomád életformája hozta létre. Mindennapi szükségleteik írták elő, hogy legfontosabb eszközeiket maguk készítsék el, s a szép iránti érzékük sarkallta õket arra, hogy használati eszközeiket különféle díszítményekkel borítsák. Díszítményeik évszázadok során sokat változtak: korábban geometrikus mintákkal, később stilizált virág- és állatformákkal, majd figurális jelenetekkel „cifrázták ki” a fa-vagy szarutárgyakat.
Manga János a pásztorok életformájának bemutatásával egy letūnt világ természetrajzába avatja be az olvasót. Eleven leírása és a leírást hitelesítő korabeli dokumentumok, valamint a szép tárgyak gazdag „leltára” a pásztorművészetről nemcsak tudományos hitelű tájékoztatást, hanem élményszerű képet is nyújt.
A művet 42 fekete-fehér és 16 színes kép illusztrálja.

A szerző posztumusz műve hazánk egyik legérdekesebb néprajzi tájával ismertet meg bennünket. Ez a táj volt Manga János kutatómunkásságának fő területe: éveken át az ott élő magyarság kultúrájának, hagyományainak a megismerésén és a balassagyarmati Palóc Múzeum anyagának a gazdagításán fáradozott.
Minden etnikumnak megvan a maga fő jellegzetessége, így ha azt halljuk: palóc a legtöbben a gazdag, színes viselettel társítjuk a fogalmat, de azt már kevesen tudjuk, hogy honnan ered és mit takar a szó, és hogy milyen történeti, gazdasági és kulturárális fejlődésen ment át a palócság. Manga János sok képpel illusztrált könyvében bőséges választ kapunk ezekre a kérdésekre.

E kötet Szent István király népi hagyománykörét mutatja be, azt a hagyománykört, amely valaha a magyar nyelvterület egészén, sőt még a határainkon túl is ismert volt, és amely leginkább műfaji változatosságával és tematikai sokszínűségével tűnik ki. Az állam- és egyházalapító király emléke az idők folyamán mondák, legendás hagyományok egész sorát vonzotta magához, és e folklórörökségben a népköltészeti alkotások mellett a hiedelmek és szokások elemei is szép szám-mal megtalálhatók. Mi több: olykor kimutathatóan még a középkori hagyományréteg továbbéléseként. Míg Szent László népi tisztelete a magyarság egyes, honfoglalás előtti képzeteit is tovább éltette, Szent István kultuszát az új hit szakrális miliője és a keresztény király uralkodói ideálja határozta meg. A barokk korral beköszöntő vallási és nemzeti megújulás pedig már mint nemzeti szimbólumot állította újra a középpontba, a szent király profán hagyománykörének is újabb felvirágzását hozva. E történeti rétegek néprajzi örökségének teljes körű összefoglalása és értelmezése e kötet, mintegy a szerző Szent László-monográfiájának méltó társa és folytatása – s mint ilyen, a magyar folklorisztika újabb megkerülhetetlen alkotása.