Waltari regénye az Újtestamentum világába viszi el az olvasót. Szemünk előtt elevenednek meg Jézus életének eseményei, érthető-érthetetlen csodák tanúi leszünk mi is, míg a Biblia rendkívül érzékletesen megjelenített tájait járva megismerkedünk mindazokkal, akik részesei az evangéliumi történetnek.

Elegáns lakásaikba mahagóni bútort kívántak az urak New Yorkban, Londonban, Párizsban a századforduló idején. A nemes fát otthonuktól messzire űzött, az igavonó baromnál súlyosabban kiszipolyozott indiánok termelik ki a dzsungel mélyén, kimondhatatlan szenvedések között. Kit apja adósságának ledolgozására, kit más okból adnak el a monteriára, ahonnan élve nem szabadulhatnak, mert újdonsült gazdáik, a féktelen kapzsiságú Montellano-fivérek, mindenre elszánt hóhéraikon keresztül – gondoskodnak róla, hogy adósságukat soha le nem törleszthessék. A caobafa kitermelésének leírása, az egész mexikói élet legapróbb részleteinek valósághű ábrázolása, vérbő figurák sokoldalú jellemzése teszi nagy élménnyé a könyvet az olvasó számára, aki szinte sürgeti a kifejtést: a megkínzott indiánok forradalmi kitörését. A végkifejlés azonban a Mahagóni-sorozat két befejező részében következik.

A regény cselekménye 1944-ben, a nyilas terror napjaiban játszódik. Négy kisember beszélget estéről estére egy kocsmában az élet nagy kérdéseiről, erkölcsről, lelkiismeretről. A könyv megfordítja a mindennapi históriát: ezek az emberek, amikor komolyan, őszintén végiggondolják a sors kínálta lehetőséget – embertelenség árán menekülni az embertelen pokolból –, elbuknak, de amikor maga az élet állítja eléjük a nagy kérdést, egytől egyig az emberi tisztaság és bátorság hőseivé magasodnak.

Kőhalmi Zoltán második regénye ezúttal nem skandináv krimi, hanem rendhagyó sci-fi, mely nemcsak a jövőbe, az emberiség utolsó 450 évébe kalauzolja el az olvasót, de olykor a múltba is. Miközben egy macimézes flakon és a hozzá tartozó kupak lebomlik, a szerző féktelen humorát és példátlan cselekménybonyolító képességét csillogtatja. Alig vesszük észre röhögés közben, hogy nagyon is komoly dolgokról értekezik: nemcsak fizikáról és metafizikáról, hanem arról is, hogyan fulladunk bele a saját magunk teremtette szeméthalomba. Mondhatnánk, hogy az vegye meg ezt a könyvet, aki szereti az egyszerre vicces és filozofikus utópiákat (pl. Kurt Vonnegut, Douglas Adams vagy Karinthy Frigyes műveit), de nem mondjuk. Inkább azt javasoljuk, mindenki vegye meg ezt a könyvet, aki szereti a szépirodalmat, a gondolkodást és a nevetést.