Kis japán faluban vagyunk, a második világháború előtt. Derék, dolgos férj kerül a szép parasztlánynak, de a fiatalasszonyra a falu földesurának vásik a foga. A férfinak el kell hagynia családját, a városba kerül, feleségét pedig csakhamar eladják egy nyilvános házba. A férj később háborúba megy, és amikor új emberként hazatér a hadifogságból, már tudja, mit kell tennie.

Tasio ​Ortiz de Zárate, a közkedvelt régész, akit húsz évre ítéltek egy gyilkosságsorozatért, amely egész Vitória lakosságát rettegésben tartotta, hamarosan szabadul. Már csak néhány napot kell a börtönben töltenie, amikor az öldöklés újrakezdődik: az Öreg Katedrálisban egy húszéves pár meztelen holttestére bukkannak. Az áldozatok halálát az okozta, hogy valaki méheket eresztett a torkukra. És ez még csak a kezdet.

Egy Milánó környéki faluban, a XVII. század első felében egy fiatal mátkapár készül boldogan az esküvőre; kihirdették már őket, elkészült a kelengye is, már csak a papi áldás van hátra. Miért kezd hát egyszerre homályos magyarázkodásba, miért húzza-halasztja a szertartást a nyájas-kenetes don Abbondio tisztelendő úr? Renzo és Lucia nem tudják még, hogy a környék mindenható urának brávói fenyegették meg a papot, hogy ő áll boldogságuk útjába, mert szemet vetett a szép Luciára. S nem sejtik azt sem, mikor szülőfalujukból éjten-éjjel elmenekülnek, hogy mennyi hányattatás vár még rájuk, hogy egyszerű sorsukba beavatkoznak egy számukra ismeretlen világ hatalmai, jók és gonoszak, nagyurak és egyházi méltóságok, mindenre kész haramiák, lelketlen poroszlók – és hősünket egyszer csak sodorni kezdi a történelem: tanúja a nevezetes milánói éhségtüntetésnek, az 1630-as nagy pestisjárványnak, az olasz fejedelemségek, a spanyol és osztrák hódítók fel-fellobbanó marakodásának. S milyen színesen, milyen drámai erővel jeleníti meg Manzoni a történelem és a személyes sors megsűrűsödő pillanatait! Milyen éles szemmel néz az emberi lélek mélyeire, milyen nagyszerűen festi hőseit, nemes indulatok, apró gyarlóságok, gonosz szenvedélyek hordozóit!

Tizenhat esztendeig várt Jorge Semprun, hogy az idő megérlelje benne A nagy utazást. Várt türelemmel, önfegyelemmel, hogy emlék és gondolat, és mindaz, amit közölni akar az emberiséggel, megtisztuljon az esetlegesség salakjától, tiszta és természetes kapcsolatokba, hajlékony és szigorú rendbe rendeződjön.
Négy napig utazik Jorge Semprun, a politikai fogoly, a buchenwaldi koncentrációs tábor felé. Formentor-díjas könyve, A nagy utazás, ennek a négy napnak a története. De csak szerkezetileg ennyi a regény időtartama: Semprun mesterien szerkeszti egybe a négy nap történetével az „utazás” előtti és utáni emlékeit, tulajdonképpen mindazt, amit életéből lényegesnek, közölnivalónak érez.
A francia kritikák nagy műnek nevezik Semprun könyvét. Valóban, erről az iszonyatos, megrázó témáról még soha ilyen modern, ilyen fegyelmezett művet nem írtak. A magyar fordítás egy időben jelenik meg a nagy nemzetközi kiadói díjjal jutalmazott mű tizenöt egyéb idegen nyelvű kiadásával.

Stendhalnak, ​aki a Vörös és feketével kezdte regényírói pályáját, A pármai kolostor öregkori, utolsó, legérettebb remekműve. A maga korában kevesen értették meg, de e kevesek közt nagy vetélytársa, Balzac, így nyilatkozott róla: „Stendhal olyan regényt írt, amelynek minden fejezetében a fenséges szólal meg!… Csak lángész teremthette meg ezeket a helyzeteket, eseményeket, újra és újra feltáruló bonyodalmakat – egy zsarnok udvarát!… Nagyszerű, szellemes, szenvedélyes és mindvégig igaz mű!… Micsoda könyv! A szenvedély nagy kiáltásait halljuk majd minden oldalán!”

A háború utáni finn költészet és próza kiemelkedő alakja, Lauri Viita 1916. december 17-én született Tampere elővárosában, Pispalában. Úgyszólván minden írásának cselekménye szülővárosában játszódik. A végtelen bennünk van című regényben is a szülőhely tájait örökíti meg.

Az amerikai Kurt Vonnegutot eddig részben tudományos-fantasztikus íróként ismerte a magyar olvasóközönség. Kötetünkben közreadott két kisregénye is bővelkedik fantasztikus elemekben, amelyek azonban szervesen beépülnek a XX. század társadalmi-történeti valóságába.
Az Áldja meg az Isten, Mr.Rosewater az őrület és az ép elme határmezsgyéjéről, a farkasétvágyú kapitalizmus és az idealista lelkesedés groteszk együttéléséről írt, a reális és az abszurd között mozgó alkotás.
Az ötös számú vágóhíd részben az író személyes emlékein alapul: amerikai hadifogolyként Drezdában élte meg a hírhedt 1945. februári bombázást, melynek során a város nagy része és 130 00 ember elpusztult. Az író sajátos technikája: az idő felbontása és a háromsíkú cselekménybonyolítás magasabb művészi egységbe foglalja a szerteágazó eseményeket.

A ​római Minutus Manilianus naiv-ironikus közvetítésével most Claudius és Nero korába kalauzolja az olvasót, hogy az utóvirágzását élő, hanyatlásnak indult római birodalom mindennapi életét mutassa be a mai szemmel látó és láttató művész történelmi hűségével és a tőle megszokott lebilincselő mesélőkészséggel.

Mérgezés, élve befalazás, hordóba rekesztés – Krakennek, azaz Unai López de Ayala nyomozónak ezúttal egy titokzatos történelmi regényben elkövetett gyilkosságokat másoló tettest kell kézre kerítenie: egyszerre kell megküzdenie a múlt és a jelen kíméletlen árnyaival és mitológiai szörnyetegeivel. A tét pedig nem kevés: a családja élete – a jövőben.
A fehér város-trilógia befejező része az előző kötetek izgalmát továbbörökítve, lenyűgöző módon vegyíti a középkori krónikák és a modern bűnügyi történetek világát egyetlen nagyívű, időtlen elbeszéléssé.

Jean-Jacques, ​egy pénzügyi tanácsadó cég alkalmazottja, nyolc év után unni kezdi szépséges feleségét, Claire-t, és szenvedélyes viszonyba bonyolódik az erotikus köztes térből kibontakozó Sonia nevű gyakornokkal. Nem sejti, hogy a neje átlát ügyefogyott alakoskodásán, és titokban magándetektívvel, a kórosan félénk Igorral figyelteti. Egy könyörtelenül kötelező, örökkévalóságnak tűnő családi ebéd végén jön az érzelmi sokk, Claire nem túl tragikus mozdulattal, egyszerűen csak szép lassan feláll és határozott léptekkel elindul a függőágyban vegetáló, fincsi ebédtől eltelt, tunya férjurához, és valami különös felsőbbrendűséggel közli: „Elhagylak.”

„Jorge ​Semprun újabb műve voltaképpen világhírű művének, A nagy utazás-nak tizenhét évvel később írt folytatása. Nemcsak azért, mert az író immár a „cél állomás”, a buchenwaldi tábor egy napját – egy téli vasárnapját – választja kerettörténetül, hanem azért is, mert újragondolja és átértékeli hajdani élményeit és hajdani hitvallását. Hiszen 1980-ban, a könyv születésekor az ártatlanság hite régen és végérvényesen szertefoszlott Semprun számára, s A nagy utazás igazsága már hazugsággá vált a szemében.