Ezeket a sorokat önkéntes katonaként való jelentkezésének tizenkettedik évfordulóján írta a harmincadik életévéhez közeledő gróf a naplójába, amikor még arról álmodozott, hogy „mint generális” fogja befejezni életét. Rendkívüli életútja azonban másképp alakult, és a „legnagyobb magyarként” Széchenyi István közel két évszázada áll az egymást követő nemzedékek figyelmének középpontjában. Kiemelkedő személyiségének óriási történelmi érdeme nagy horderejű alkotásaival Magyarország polgári átalakulásának máig ható szolgálata. Ám a nemzet emlékezetében élő Széchenyi-kép nem lehet teljes, ha nem mutatjuk be gazdag életművének szerves részét képező, eszmevilágának fontos elemét alkotó nézeteit a honvédelemről, az országvédelemről és a hadügy szükséges reformjáról. Alakjának korszerű ábrázolása is elképzelhetetlen, ha életútjából nem tárjuk fel és nem mutatjuk be legendák nélküli, tizenhét és fél éves korától harmincnégy éves koráig tartó katonaéletének históriáját. A fiatal Széchenyiben a ragyogó karrierbe vetett hitet csak fokozta tiszti pályafutása első időszakának alakulása. 1809 áprilisától 1815 decemberéig a magyar nemesi felkelés vezérkarában, a 7. huszárezredben és az 1. ulánusezredben főhadnagyként, Schwarzenberg tábornagy, főparancsnok parancsőrtisztjeként, az 5. huszárezredben első lovasszázados századparancsnokként szolgált. Részt vett az 1809., 1813., 1814. és 1815. évi hadjáratban. Személyes bátorságával, határozottságával, parancsnoki képességeivel és kezdeményezéseivel, futárküldetéseivel és haditetteivel kitűnt a győri, a drezdai, a nollendorfi, a liebertwolkwitzi, a wachaui, a lipcsei, a köseni, az arcisi, a tolentinói, a maceratai csatában és más harcokban. Többször megsebesült. Katonai érdemeiért kitüntették az orosz Szent Vladimir-rend IV. osztályának lovagkeresztjével, a porosz „Pour le Mérite” Katonai Érdemrend lovagkeresztjével, a szardíniai Szent Móric- és Lázár-rend lovagkeresztjével, a nápolyi Szent Ferdinánd-rend lovagkeresztjével és az osztrák Hadseregkereszttel.