Jack Kerouac életének egyik meghatározó, megrázó élménye volt bátyja halála. A gyermekként eltávozott Gerard alakja Jack valamennyi regényében felbukkan. Minden esetben ő a tisztaság, a szépség, az angyaliság megtestesítője; ő a jin-jang szimbólum fehér szelete – Jack önmagát általában a megelevenedett fekete szeletnek látta.
Sokáig tartott, míg Kerouac rászánta magát, hogy megírja a legendássá nemesült, titokzatossá vált Gerard rövid életének és fájdalmas elvesztésének történetét, de ennek is eljött az ideje.

Hosszú nyári vakáció vár a tízéves a fiúra, aki élete első nagy kalandjára készül: Norvégiába repül a nagyszüleihez. A hetvenes években járunk, abban az időben, amikor „Izlandról legfeljebb stewardessek és politikusok utaztak külföldre”. A „forró” délen, ahol – ellentétben Izlanddal – magas fák nőnek, és rövidnadrágos férfiak élnek, csupa új élmény és új tapasztalat várja, és egyúttal a gyerekkor végének és mulandóságának a megsejtése. A felismerést, hogy nem maradhatunk örökké gyerekek, és képzeletbeli barátaink, a kedvenc regényhőseink sem maradnak mindig velünk, a Beatles zenéje festi alá. A belátást a kamasz mostohanővérrel elmélyülő viszony, a szünidő alatt a szigorú nagymamával szemben a fiú szövetségesévé vált nagypapa halála pedig tapasztalattá mélyíti. A „felnőttek halott gyerekek”, állapítja meg Jón Kalman Stefánsson 2001-es regényének főhőse, mi olvasók pedig vele együtt eredhetünk az idő mulandóságát firtató, a fájdalmat melegszívű humorral oldó kérdések nyomába.