Ülünk az Idő vonatában, tova robogva a sineken és az élet suhanva repül ablakunk előtt. Az élet tájképének gyorsan elvillanó, panorámaszerű, soha meg nem álló szalagja alig hogy kialakul, máris eltűnik. Még láthatjuk, amint részletei előtünedeznek a jövőből, de abban a pillanatban, amint elértük őket, az Idővonat ablakrámája már el is sodor mindent tekintetünk elől s a hátunk mögött elmaradó végtelen mélységből csak az emlékezet mentheti ki. Agyunkban az emlékezet gondolatfoszlányaival már is a ránközönlő csalóka színjáték következő jelenetéhez értünk. Utunk nincs látványosságok híjján, de hogy mit fogunk fel belőlük, az jórészt attól függ, hol a helyünk az Idő kocsijában. Ámbár együtt utazunk, végül mégis mindegyikünk másként beszél a közösen megtett útról. Aszerint, amint a művész a jobboldali vagy a baloldali ablaknál ül, más- és másképpen kísérli meg, hogy irodalmi jelentőséget adjon annak, amit látott. A kocsi egyik oldala mellett nyílt táj suhan el. Az előre tekintő utas előtt lassan bontakoznak ki a vidék részletei, de még nem tudja az egészet egybefogni. Emberi lények, fák, házak hímes mintává tömörülnek és egymással való kapcsolatuk elkerülhetetlen biztossággal rajzolódik ki. Kíváncsiságunk fokozódik, amíg a látvány tetőpontját várjuk. Találgatjuk, hogy milyen is lesz valójában a ház még rejtett homlokzata vagy hogy mi célból integetett egy bizonyos, még ki nem bontakozott pont felé az az ember, aki megkapta figyelmünket. Aztán, a kellő pillanatban, ez a tetőpont elsuhan mellettünk. Lehet, hogy beteljesedik mindaz, amire vártunk, de megtörténhetik, hogy a végső pillanat olyan meglepetést tár fel, amelyet a táj alakulatai eddig féltékenyen rejtegettek. Ezalatt azok, akik az Idő kocsijának közepén ültek, mindezt nem ugyanabból a szemszögből látták. Alig-alig volt egy pillanatuk arra, hogy valamely adott tárgyat megfigyelhessenek.

E kötet címe, indítéka, célja bizonyos magyarázatra szorul, szigorúan csak annyira, ami egyrészt növelheti, másrészt tudatosíthatja az olvasó közvetlen élvezetét. Mikor a Nyugat megbízta egy „Mai Francia Dekameron” szerkesztésével, e sorok írója azonnal és örömmel vállalkozott e feladatra, amelyet, első pillanatra, könnyűnek és hálásnak ítélt: végre is, gondolta, nem lesz boszorkányság, tíz neves francia írót s tíz szép novellát találnia, az utolsó tíz-húsz évnek olyannyira bőséges termésében! De aztán, hogy megkezdődött a keresés, a válogatás, az írókkal és kiadókkal való tanácskérő és vitatkozó levelezés, a külső akadályok sora, a habozás, a tanácstalanság, a „gazdagság zavara” s a becsvágy, mely egyenes arányban nőtt a nehézségekkel, – a kezdet optimizmusa kétkedéssé, sőt kétségbeeséssé komorodott: sikerül-e? Sikerül-e a Duna partján az, amire, miért, miért se, eddig a Szajna mellett se vállalkoztak, vagyis a francia novella mai állapotának bemutatása, ennek a még le nem zárt, meg nem merevült állapotnak, ahol még friss csapásokon, őserdői bőségben és elevenségben járunk, az őserdők tanácstalanságában, nem egyszer vezetők nélkül s csak a magunk szimatában bízva? Sikerül-e összegyűjteni nem a javát, a legjavát, nem a jókat, a legjobbakat, oly híven, oly jellemzőn, oly szeretettel és igazsággal, hogy e könyv valóban méltó legyen az antológia szép nevére? S ha sikerül, nem érheti-e a könyvet a külföldieskedés vádja, azon a címen, hogy hazai termésünket idegen versennyel nyugtalanítja?

Az új orosz irodalomban nem csak irodalmat keresünk, mit tagadjuk? A nyugati olvasó a szovjet írók mondatai előtt kíváncsian hajtogatja fejét jobbra-balra, a szavak mögé pillantgat. A sorok között szeretne olvasni, az életet akarja látni. Teljes joggal. Nagyon valószínű, hogy az orosz írók is az életet szeretnék ábrázolni. Melyik írónak nem ez a célja? De a nyugati olvasó ráadásul még az igazi életet óhajtja látni. A politikusok, riporterek és statisztikusok kicsit ellentmondó értesítései után végre valami bizonyosat, megbízhatót s tán megnyugtatót kívánna tudni a valóban elég titokzatos szovjet világról. Ezzel fordul az íróhoz, a legművészibbhez is. Soha jobb helyre.