A kabbalisták titkos tudományuk használatát öt részre osztották. A természetes kabbalát a természet misztériumainak tanulmányozására használták. Az analogikus kabbalát azért alapították meg, hogy segítségével azt a kapcsolatot mutassák be, mely a Természetben található összes dolog között fennáll, és a bölcseknek megmutattatott, hogy minden teremtmény és szubsztancia lényege egy, és hogy az ember – a Kis Univerzum – Isten kicsinyített mása – aki a Hatalmas Univerzum. Az elmélkedő kabbala azon okból lett kifejlesztve, hogy feltáruljanak általa a magasabb szellemi képességek, a mennyei szférák misztériumai. Az absztrakt ítélőképességek általa segítenek megérteni a végtelenség mérhetetlenségét, és megismerni azokat a teremtményeket, amik a végtelenségben léteznek. A asztrológiai kabbalát azok ismerték meg, akik az erőben és a nagyságban tanulmányozták tanait, valamint a valós testek szubsztanciáját, és a bolygók misztikus szervezetét. Az ötödik, vagy mágikus kabbalát azok tanulták, akik uralkodni akartak a démonok, és az embernél alacsonyabb szellemek felett, melyek a láthatatlan világhoz tartoznak. A talizmánok, amulettek, varázslatok és könyörgések által történő gyógymódok is nagyon becsesek voltak. Adolph Franck szerint a Széfer Jecirá abban különbözik más szent könyvektől, hogy az nem magyarázza meg a világot, és azt a csodát, ami Isten gondolatán nyugszik, vagyis nem akar az Isteni akarat lefordítója lenni. Az ősi művek Istent színes alkotásai alapján mutatják be. A kabbala azt tanítja, hogy a világegyetem szervesen és meghatározott rend szerint fejlődött, követve a Lángoló Kard útját. Így szimbolikus magyarázattal szolgál a világegyetem eredetére, az ember és Isten kapcsolatára, magát a teremtést emanációként fogva fel, amelyben a Végtelen Fény az Élet Fáján ke-resztül manifesztálódik.