A 20. századi művészet 1907-ben született meg, amikor Pablo Picasso megfestette Az avignoni kisasszonyokat – műve egyidejűleg szakított a múlttal és jelölte ki a művészet későbbi fejlődésének egyik legfontosabb útját. Voltaképpen ez idő tájt kezdtek az avantgárd mozgalmak kísérletezni a formával, a művészi megjelenítés eszköztárával, a technikákkal és az anyagokkal: a kubizmus, az expresszionizmus, az absztrakt művészet, a futurizmus és a dadaizmus szélesre tárta a kaput az új kifejezési lehetőségek előtt. Újfajta viszony alakult ki művészet és valóság között: az alkotók játszottak a formákkal, a tárgyakkal és az anyagokkal, a művészetet pedig a közlés egyfajta eszközeként fogták fel. A filozófiából és a pszichoanalízisből is merítettek: a szürrealista festmények a tudattalant örökítették meg. A század első felében Európát két világháború is sújtotta. A háború borzalmait Picasso a Guernicán mutatta fel. Számos művésztársa a náci Németország elhagyására kényszerült, ugyanakkor a Bauhausban zajló nagy jelentőségű kísérletezésnek is vége szakadt. Következésképpen az 1940-es évek elejére Párizs elvesztette meghatározó szerepét a művészeti életben, az új központ New York lett. Az amerikai metropolisban a művészet nyelve tökéletesen új irányba fejlődött: az akció lett Pollock munkásságában a főszereplő. Néhány év múltán a művészek egyrészt a fogyasztói társadalom populáris valóságának mélyére hatoltak, másrészt olyan kifinomult megfogalmazási módokhoz jutottak el, amelyeket a közönség már nem igen tudott befogadni. Megszületett a pop-, a koncept- és a minimal-art. A képzőművészet, a zene, a színház, valamint a média között kialakuló kölcsönhatásnak köszönhetően születtek meg a happeningek. A műalkotás minduntalan változtatta formáját: a művészek megmunkálandó tárgyává válhatott a táj vagy akár az emberi test, új technikákat találtak ki, ugyanakkor klasszikus műalkotásokat dolgoztak át