Első ízben 1951-52-ben jelent meg a Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból című kétkötetes egyetemi segédkönyv, amely a magyar szakos egyetemi hallgatók tanulmányaihoz szükséges legfontosabb régi irodalmi alkotások vagy szemelvények közreadását tűzte ki célul. A kötetek második, javított és átdolgozott kiadása – Klaniczay Tibor munkájaként – 1963-64-ben látott napvilágot, s közel negyedszázadon át hasznosan szolgálta a magyar szakos tanárképzés ügyét. A második kiadás már támaszkodhatott a hatkötetes akadémiai kézikönyv eredményeire, hasznosíthatta annak periodizációs elveit, új megállapításait és szövegkritikai észrevételeit egyaránt.
A régi magyar irodalom örvendetesen fellendülő kutatása természetesen az elmúlt két és fél évtizedben ismét új eredményeket hozott. Megsokszorozódott a szövegkiadások száma, újonnan felfedezett vagy elfeledett művek váltak hozzáférhetővé, adataink, ismereteink is gyarapodtak, árnyaltabbá váltak. Mindez indokolttá tette a könyvárusi forgalomból amúgy is teljesen kifogyott szöveggyűjtemény harmadik kiadásának napirendre tűzését, átdolgozott, korszerűsített változatának elkészítését.
Jelen kötet a magyarországi reneszánsz korszak (1450-1640) irodalmát igyekszik átfogó igénnyel bemutatni.

Tamási ​Áron (1897-1966) már-már csak egyetlen alkotásával, az Ábel a rengetegben című regényével és néhány novellájával 61 az olvasók emlékezetében. Sokan csak a székelység írójának tekintik, aki amint az 1925-ben megjelent Lélekindulás című kötete után írták róla a székelysorsról adott számot (Féja Géza), a „vidékköltészet színeit” mutatta föl (Németh László), „székely szólásokkal” beszéltette hőseit (Áprily Lajos). Arra már kevesen emlékeznek, hogy 1961-ben a hivatalosság ki akarta iktatni az irodalmi hagyományból. A Népszabadságban megjelent könyvbírálatban szemére vetették a „gondolati tartalom nélküli nyelv”-et, a „modorrá, stílusromantikává avasodó” szövegformálást (Bokor László).