Eredeti elképzelésem szerint ebből a könyvből csupán három példány készült volna, afféle összegzésként és ajándékként gyermekeimnek, amely megvilágítja számukra könyvszeretetemet. Barátaim azonban rábeszéltek a publikálásra, mert úgy vélték, aligha adhat egy kiadó többet-jobbat az olvasóknak annál, mint amit saját gyerekeinek szánt. Ez a könyv tehát meghívás a közös gondolkozásra az emberi létezés nagy, örök és egyetemes – következésképpen senki számára meg nem kerülhető kérdéseiről (szerelem, humor, emberi természet, halál, hit, remény). A válogatásban nem vezettek divatok, presztízsszempontok, még műfaji megfontolások sem (van itt minden: mese, vers, regény-részlet, elbeszélés, filozófiai tanulmány). Két elvet követtem: mond-e az illető írás valami lényegeset a témáról, s milyen színvonalon van megírva. Eredeti elképzelésem szerint lett volna még egy másik könyv is, amely Homérosz Iliászát, Szophoklész Antigonéját, Shakespeare három-négy drámáját (Romeo és Júlia, Macbeth, III. Richárd), Tolsztoj Feltámadását, Dosztojevszkij Ördögökjét, Balzac Emberi színjátékának néhány darabját, de mindenekelőtt Bulgakov Mester és Margaritáját és García Márquez két regényét (A pátriárka alkonya, Szerelem a kolera idején) tartalmazta volna. De erről végleg letettem, mivel egyrészt nincs olyan vastag könyv, amibe mindez belefért volna, másrészt ezek az írások úgyis mindenkinek az íróasztalán vagy elérhető közelségben az ágya mellett fekszenek.

„Poggio, ​ez a szájaskodó, olyannyira bárdolatlan, hogy még ha mellőzné is az obszcenitást, akkor sem lenne méltó arra, hogy olvassuk, sőt olyannyira obszcén, hogy még ha a legpallérozottabb elméjű lenne is, az erkölcsös férfiak ezt a művét akkor is sutba vetnék.”
Rotterdami Erasmus
Képzeljünk el egy-egy remekbe szabott Boccaccio-novellát egypercesekké alakítva, s máris Poggio Bracciolini szövegeinek velejénél vagyunk. Pajzán anekdotái, szenzációhajhász pletykái a mindenkori latin és olasz humor legelevenebb megnyilvánulásai. A szerző történetről történetre szívesen engedi át a mesélés örömét másoknak, hagyja, hadd hallassák a hangjukat a legjobb elbeszélők, hadd váljon a könyv az élőbeszéd nyüzsgő piacterévé, a pletykákkal fűszerezett intellektuális agora élettel teli oszlopcsarnokává. Ezt a könyvet nem olvasni, hallani kell. Fülelni kell, és kihallani belőle a reneszánsz világ pezsgését és életszeretetét, úgy fülelni, ahogy egy-egy szenzációs új hír vagy fergeteges pletyka, esetleg vicc mesélésekor szokás. Poggio nemcsak lelket lehelt a latinba, de emberszagúvá is tette azt: így jött létre a pápai kúria egyik titkos zugában a neolatin irodalom legfergetegesebb humorú és alighanem legszellemesebb remekműve.