A budai Várhegyen, a Halászbástya északi tornya mögött áll a domonkosrendi szerzetes, Juliánusz barát szoboralakja, Antal Károly szobrászművész megragadó alkotása, nem messze az egykori domonkos kolostortól, ahonnét a hős szerzetes társaival útnak indult. A teljes történetet, amely a közel két éves, fáradságos, veszélyekkel teli küldetésről szól, Bendefy László könyvéből ismerhetjük meg, amelyben az író szerencsésen ötvözi a kalandregénybe illő történet élvezetes elbeszélését a tudós aprólékos gondosságával. A mű bemutatja a kort, a IV. Béla király elhatározásához vezető indítékokat, hogyan indult el a négy elszánt szerzetes, rekonstruálja útvonalukat, utazásukat tengeren és ismeretlen tájakon, a nehézségeket, amelyeken át kellett küzdeni magunkat. Meghatározza a végül megtalált Magna Hungaria földrajzi helyét, majd magától Juliánusztól tudjuk meg, mit talált végül magáramaradva az Ural vidéki magyarok országában és hogyan történt, hogy a tatár kánnak a magyar királyhoz intézett levelével tért sietve haza jelentést téve királyának és IX. Gergely pápának a fenyegető tatár veszedelemről. Ajánljuk ezt a számos érdekes és a nagyközönség előtt ismeretlen részletet bemutató könyvet minden, a történelmünket szerető olvasó figyelmébe.

Kérem ​a kedves olvasót, aki hozzáfog az elkövetkezendő írásom tanulmányozásához, hogy először elmélkedjen egy kérdésem felett. Ugyanis arra kérek feleletet, „hol észlelheti az ember a teremtő Isten Hatalmasságának teljes és tökéletes megnyilvánulását?” Azt hiszem, a helyes felelet erre a kérdésre így hangzik: „a Természetben”. Korunk sokat tudó embere ezt így folytatja: „A Természet a makro- és a mikrokozmoszból áll.” Igen, de ez mindig attól a mérettől függ, amit egymással szembeállítunk. A világmindenség, mint makrokozmosz, mindig csak ugyanaz marad a kifürkészhetetlen titkaival és vele szemben Földünk, vagy talán saját magunk személye lehet a mikrokozmosz. Akárhogyan is magyarázzuk ezt az összefüggést, végeredményben annak a feltétlen elismerése marad eredményként, hogy: az ember a világmindenség – a Természet – szerves tagja, alkotó eleme. Ebből a sarkigazságból pedig az a logikus következtetés származik, hogy Isten, a maga valóságában, megmérhetetlenségében és hatalmasságában csak a Természetben lelhető meg, vagyis a „kozmosz világában” keresendő. Ezt a „keresést” nevezi a szakirodalom „kozmikus világszemléletnek.” Mint majd olvassuk – a „kozmikus világszemlélettel látók” önmagukat Isten gyermekeinek vallják, és ez az Atya-Gyermeki szoros kapcsolat nem igényel semmiféle „közvetítőt”. A nem kozmikus világszemléletűek, hanem azok, akik másokon uralkodni akarnak, kitalálták az „egyházi világszemléletet”, vagyis azt az Isten-látást, amikor a hívő – aki nem a „kozmosz szerves tagjának”, hanem egyháza tagjának vallja magát – úgy hiszi és látja az Istent, amint neki azt az egyháza tanítja. Ilyen szemléletű az összes judai-keresztény egyház, a zsidóság és az iszlám is. Ezek a vallások mind közvetítők. Az Isten-Gyermek és az Isten-Atya között állnak. A „gyermek” tehát csak azt Tudja az Istenről, amit neki a „közvetítő” mond.

„E hír mindenfelé elmenvén, hogy Fejérvár elveszött vóna, az közel való szomszéd várakbul, akikből mindaddig sem futottak vót ki az benne valók, mígnem a hír érte vót őket, bizván ahhoz, hogy császár meg nem vehetni Fejérvárat, de oztán bizonnyal megértvén, egynehány várbul és kastélybul kifutottak vót a bennevalók…”