Dedikált példány

„Jó, hogy találkozunk, hiszen tanácsodat szeretném kérni; azt hiszem, hogy nem tagadod kérésemet meg, mert a lányom rettenetes szerelemre gyulladt egy szegény flótás iránt, kinek nincs pénze s még egy árva paplana sincs, hogy betakarná véle fázó hitvesét.”

Az 1904-ben a budapesti Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-Társulat gondozásában megjelent Az ember tragédiája a mű 16. kiadása. Illusztrációk: A kötet tartalmazza Madách Imre arcképét, valamint Zichy Mihály 5 rézfénynyomatú képét.

Arany János többször elmélyült e témakörben, és még halála előtt is szembesűlt Csaba királyfi történetével, szinte ezzel búcsúzott életétől, de csak a „Buda halála” érte el a mestermű rangját. Csaba királyfi története töredék maradt, miközben Gárdonyi Géza, Kós Károly regényben Ady Endre költeményben, Ruttkay György festményen Szörényi Levente zenében érintette a magyar nép szívében élő mondát.
Akadt egy honfi, Kolozsvári Aladár, Ő vállalkozott arra, hogy Csaba királyfi teljes történetét megírja eposzában, melyet a Magyar Tudományos Akadémia 1914-ben Nádasdy díjjal honorált.
Kolozsvári Aladár eposza végigjárja Csaba királyfi életét és általa is megálmodott történetét, – a hun hétköznapokat, kalandjait, Krimhilda bosszúját, a győztes Csaba históriájának végkifejletét. Ízes szókapcsolatok örvendeztetnek, amikor „Zörmöl a gaz, ropognak az ágak”, – „Csilingelő csengettyűs” fák virágoznak. Pontos az ítélet, ha korrektnek, becsesnek nevezi Kolozsvári látomását Csaba királyfiról, melynek méltó befejezése ma is megszólító erejű:

S bércek tövén még most is ott él, remél e nép,
Munkálva ami rászállt, földét, örökjeképp;
Mi akkor ábránd volt, mi titkos jövő takar:
Ezer év óta együtt a székely és magyar!
Losonci Miklós

Mikor Edmond Rostand a múlt század végén megírta a nagyorrú és nagylelkű szerelmes megindító drámáját, egy kicsit divatjamúltan elegáns, mutatványos rímekkel, káprázatosan kizengetett, szikrázóan szellemes verssorokban, egészen másféle színdaraboknak tapsolt a közönség, s még inkább a kritika. De ez a nemesen érzelmes, mindig a szívet célba vevő tragédia hihetetlen sikert hozott. S nem is rövid életűt: azóta is világszerte játsszák, nézők és színészek nem múló gyönyörűségére.

Az elmés Özvegy; Bánk; Regeköltőnek hattyúdala; Két Szerető Szívnek Története; Jegyzetek

Ez a könyv arról a körről szól, amelyben az emberiség, mint az őrült, úgy pereg és pedig a világ teremtésének első pillanatától kezdve és valószínűleg a világ létének utolsó pillanatáig. (Vannak ugyan tekintélyek, akik azt tanítják, hogy a kör előbb kihűl, mint a föld, de én azt hiszem, a dolog tart véges-végig.) Az élet legfontosabb tárgya, ténye és ügye tehát a téma, amelyet Schnitzler Arthúr – német, de a világ legelső új íróinak egyike – könnyű párbeszédekben földolgozott. Frivol olvasónak, első tekintetre, ezek a dialógusok frivolaknak tetszhetnek. De ha belemélyed a könyvbe, hamarosan meggyőződik, hogy ez nem érzékiséget csiklandó, mulattató dialógusok gyűjteménye, hanem egy vakmerő és végeredményben inkább szomorú tanköltemény ama bizonyos körről, amelyről őszintébben, keményebben, közvetlenebbül nem beszélt még senki. Schnitzler, nemhiába orvos és természettudós: okmányokat gyűjtött itt össze, olyan dokumentumokat, amelyből a jövő helyreállíthatja a mi szellemi és érzéki életünk természetrajzát, a ma pedig: láthatja, megismerheti és értheti azt. Amire a gyanakvó és álszenteskedő azt mondhatja: nos, ez a tudomány feladata és nem a költőé, menjen az orvos úr, írja meg latinul, mint ahogy régi jó szokás és hagyja meg a társadalomnak az ő erkölcseit – lepel alatt tovább rothadni – és ne bántsa az asszonyok és a gyermekek illúzióit!